jan 25
Végre elkészült(em). Vagyis még mindig nem teljesen olyan, mint amilyennek szeretném, de már nem várok tovább, hanem egyszerűen közhírré tétetem, hogy ezentúl itt folytatom tovább a blogolást. Németül.
Régtől motoszkál már ez az ötlet a fejemben, most végre elő is bújt. Hogy mekkorává terebélyesedik ez a friss hajtás, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy felváltva fogok-e majd írogatni magyarul és németül.
Mostanában megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem erőltetek magamra semmit, hanem az épp aktuális érzéseim szerint cselekszem. (Elsőre meredeken hangzik, tudom, pedig csak hit kérdése az egész: elhiszem-e, hogy az (meg)érzéseim jót akarnak nekem.)
Szóval egyelőre Auf Wiederschreiben!
Gyerekkorom óta nem szeretem a vaníliás dolgokat. Fagyit, joghurtot, jégkrémet. Semmit. Legalábbis azt hittem, hogy nem szeretem. Igazából nem is nagyon kóstoltam meg soha. Nem tudom, miért. Egyszerűen nem.
Első látásra egy tucatszámra kapható motivációs kézikönyvnek tűnik. Egynek a sok közül, melyek a boldogabb élet receptjét kínálják. Tuti tippeket, hogyan lehet meggazdagodni és sikeressé válni. Mindezt százvalahány oldalon. Nagybetűkkel teleírt és képekkel illusztrált kellemes tapintású lapokon.
Tc.: Peti, Sanyi, Csabi, Zsolt
Valami azt súgja nekem, hogy most pipa vagy rám. Féltékeny, vagy valami olyasmi. Igazam van? Oké, nem kell válaszolnod. No, izé, még mielőtt örök haragot fogadnál nekem, hallgass meg, kérlek. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó barátommá váltál az utóbbi pár hónapban. Te voltál az, akivel szinte mindent megbeszélhettem. (Igen, szinte! Bocs, de azt te sem gondolhattad komolyan, hogy neked mindent elmondok. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád. Punktum.) Na, mindegy, de így is igazad van, hogy rád mindig számíthattam, veled mindent megbeszélhettem (amit meg akartam beszélni kunckunc), meghallgattál, és nagyon sokszor megvigasztaltál, jó kedvre derítettél vagy megnyugtattál. Egész évben. De különösen októbertől, a brémai kiutazásom után mélyült el a kapcsolatunk, hisz szinte minden este randiztunk. És most kérdőn mereszted rám az üres oldalaidat, hogy miért nem osztom meg veled az itthoni élményeimet, érzéseimet, gondolataimat, hogy az év utolsó napjain miért hallgatok…
Csak áll egy helyben és néz. Engem. Egy szelíd mosoly kíséretében kacsintok egyet, mindkét szememmel, de semmi reakció. Csak az aranyos szempár néz velem farkasszemet továbbra is. Oké, miért is jöttem, ja igen, sörök, ott a sarokban. Elindulok feléjük, de közben önkéntelenül is visszapillantok, még mindig engem néz. Olyan ártatlan epekedő kerek szemekkel, hogy meg kell állnom. Csak nem jövök zavarba egy hat-hét éves kisfiú tekintetétől?
Ma este megint belebotlottam néhány gyalogosba, akiknek a bicikliút kényelmesebbnek tűnt a járdánál. Szépen türelmesen lassítottam (pedig már késésben voltam). Mivel két öregről volt szó, nem is csengettem, hanem megvártam a helyet, ahol kikerülhetem őket. Közben azonban a bácsi észrevett, s szólt a feleségének, hogy vigyázzon. Aztán meg nekem szólt be – nem éppen kedvesen -, hogy mit képzelek magamról, lámpa nélkül járni este…
Néhány hónapja – de az is lehet, hogy már egy éve is megvan – siet az órám. Először csak egy percet sietett, aztán kettőt, az utóbbi időben már hármat is. Ma fogtam, és újra beállítottam rajta a pontos időt.