Borús égbolt, szemerkélő eső, hideg szél – ez fogadott október 12-én Komáromban, mikor koraeste kiszálltam a buszból. Legszívesebben visszavarázsoltam volna magam a kollégiumi szobámba egy csésze forró tea meg egy Borges novelláskötet mellé. De nem tudok varázsolni. Szerencsémre. Mert a szentmise meg az ismerős arcok Erdélyből, Kárpátaljáról, Vajdaságból és Magyarországról megtették a hatásukat: annyira jó volt újra látni a távoli barátokat, hogy azonnal elfelejtettem a rossz időt. Ezzel, szemmel láthatólag, nem voltam egyedül. Jöttek s mentek az üdvözlő puszik, baráti kézszorítások és forró ölelések. A nagytalálkozó elkezdődött!
A Kicsi Hang és a nagy taps
S nem is akárhogyan, mert este a Kicsi Hang adott egy fergeteges zenés ízelítőt a magyar irodalom verses kincstárából, vidám koncertélménnyé fokozva a viszontlátás meghitt örömét. A kéttagú “zenekar” neve a Felvidéken már fogalom a megzenésített versek eléggé elhanyagolt műfajában. Hogy miért, arról most vendégeink is meggyőződhettek. Mert ahogy Borbély Katalin és Menyhárt József egy gitár, egy furulya és néhány egyéb hangkeltő eszköz segítségével kottába szedte a rímeket, az nem hagyhatta hidegen a legbotfülűbbeket s az irodalom iránt legkevésbé fogékonyakat sem. Mint azt a mellékelt ábra bizonyítja, nem is hagyta, hiszen 4 (azaz négy) búcsúverset kellett elénekelnie a szimpatikus párosnak, míg végre átvehették a szervezőktől az ajándéktárgyaikat.
Orosz Pisti és az én öngólom
Ha az istentiszteleteken szokás lenne a tapsolás, akkor valószínűleg Orosz Pistinek is vissza kellett volna jönnie párszor az oltár elé szombaton reggel a görög-katolikus liturgián, mert szavai szokás szerint nagy sikert arattak. Bánhatja, aki kihagyta. Például én. Igen, információim, sajnos, csak másodkézből valók, mert a szobámban aludtam át az egészet. Mea culpa, mea maxima culpa. Mentségem ugyan van a mulasztásra, de ez teljesen lényegtelen ebben az estben, mert csak magammal szúrtam ki, de alaposan (ez nem mínuszpont, hanem öngól).
Az előadó(k) és a helikopter(ek)
Az előadások. Igen. Azok is voltak. Kettő is. Mint minden találkozón. Most is. Komáromban. (1. közérdekű közlemény: nem szoktam ennyi hiányos mondatot használni egymás után, csak ha hiányérzetem van…) Mert, bevallom őszintén, hogy ha az előadásokat kell felidéznem magamban, akkor tanácstalan vagyok, mint Ádám és Éva anyák napján. Lukács János és Hoffer József biztos szépen, okosan és intelligensen beszéltek, én mégse tudtam (és tudok) az elhangzottakkal mit kezdeni. Mintha nem jutottak volna el hozzam a gondolatok: egyiket sem bírtam feltörni, megrágni s elraktározni az ínséges hétköznapok idejére. Nem tudom, hogy a dió volt-e túl kemény vagy én bizonyultam gyengének, de a csonthéjból nem sikerült előhalásznom a tápláló magot. A délutáni előadás alatt például ezt a kérdést intéztem a jegyzetfüzetem lapján a mellettem ülő erdélyi barátomhoz (aki egyébként filozófiaszakos egyetemista): „Te se érted, amit mond, vagy csak én vagyok helikopter?” S mivel a válasza mindössze ennyi volt: „Te kis helikopterem!”, úgy gondoltam, bennem van a hiba. Aztán (ha már úgyis helikUPter vagyok) elkezdtem forgatni a fejemet, s körbenéztem a körülöttem ülőkön. Megdöbbenve (és megkönnyebbülve) vettem észre, hogy bizony vannak sorstársaim, akik még nálam is súlyosabb esetek. Nemhogy a fülüket nem bírják hegyezni, de még a szemüket sem tudják nyitva tartani. S mikor azt is kiszúrtam, hogy a másik oldalon egy általam nagyra becsült férfiú – most a névvel ne törődjünk, nevezzük csak egyszerűen Oltári Ipsének – majd’ lefordul a székről úgy „koncentrál”, teljesen megnyugodtam. Hiába, no, ha az ember nincs egyedül, akkor még azt is könnyebben elviseli, hogy helikopter. Talán már csak annyit kérnék a Helikopterek Társasága (vagy legyen inkább Helikopter Gárda? az olyan menő most az anyaohhszágban) nevében, hogy tessék már nekünk olyan elemózsiát tálalni, amit képesek vagyunk el is fogyasztani, amit meg is bírunk emészteni, és magunkkal is tudunk vinni. Mert mi már csak ilyen ócska helikopterek vagyunk, akik az egyszerű, mindennapokhoz szükséges falatokat szeretik.