„Carpe diem – éldd a napot, de egészségesen!” Sebestyén Ottón kívül kevés (értsd: nulla) jezsuita szájából hallottam eleddig ezt a mottót. Mint ahogy azt se gyakran hangoztatják a papok, hogy „az önkielégítés a természetes szexuális fejlődés része”.
Vagy, hogy „a szexuális vágyaink nem rosszak, hisz azokat is az Isten teremtette”. De még csak arra sem bíztatnak a szószékről, hogy „szeressük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk”, mert „ha kibékülünk önmagunkkal, mindegy, hogy milyenek vagyunk, vonzóvá válunk.” A legtöbb reverendás kollégájával ellentétben Ottó ki merte mondani, hogy ne foglalkozzunk annyit a ballépéseinkkel, hisz „egy egészséges szeretetkapcsolatban a bűntudat feloldódik”, fel merte rá hívni a figyelmünket, hogy amíg a bűneinket markolásszuk, számolgatjuk, méregetjük, s birkózunk velük, addig nem tudjuk megölelni Jézust. Köszönet neki ezért! Bennem csak egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg miközben hallgattam, éspedig, hogy a papok nagy része miért fél ilyen nyíltan beszélni? S hogy minket is miért félni tanítanak az Istentől és nem szeretni a Teremtőt? S hogy miért kőtáblákba vésett törvényekről, és lélek nélküli dogmákról prédikálnak, ahelyett, hogy a legbensőbb énünkben rejtőzködő élő Istent segítenének megkeresni nekünk? Nem tudom. Olyan rejtvény ez számomra, melyet még – a kapcsolókkal és égőkkel ellentétben – nem tudtam megfejteni. De a három nap alatt nem is kellett ezen törni a fejem, mert Ottó nem adott rá okot, hisz nemcsak, hogy nem félt a szeretet nyelvéről beszélni, de a szeretet nyelvén is tette azt.
Üzemelt is egész hétvégén az S.O.S. (gyengébbek kedvéért: Sebestyén Ottó Segít) szolgálat. Miközben a kiscsoportokban vidám hangulatban elemeztük, hogy kik szeretnénk lenni és kik vagyunk igazából, meg hogy a többiek kit látnak bennünk (na, ezekre a több millió forintos kérdésekre ki tudja a válaszokat?), addig a lágy hangú (lehet, hogy néha monoton, de soha nem unalmas), szelíd ábrázatú (lehet, hogy néha faarcú, de soha nem arctlan) jezsuita szerzetes négyszemközt ápolta a lelkeket. Aztán vicceket mesélve, lágy dallamokat engedve vagy éppen egy makacs férj szerepébe bújva igyekezett minket beavatni a helyes kommunikáció titkaiba. Tette mindezt nem üresen csengő frázisokkal, hanem szakirodalomra támaszkodva. Én legalább négy szerzőt számoltam meg, akire hivatkozott. Köztük arra a Gyökössy Endrére, akit, ha szűk fél évszázaddal korábban születik, pont a jezsuita inkvizítorok húztak volna (legszívesebben) karóba, csak mert a wittenbergi vártemplom 95 pontját fizette elő a Vatikán búcsúcédulái helyett. Vagy arra a Viktor Franklra, akinek a poklok poklát kellett több millió sorstársával együtt megjárnia, csak mert hiányzott a fitymája.
Imádkozni meg nem közvetlenül tanított minket, hanem hagyta, hogy mi tanítsuk egymást. Hála Puchard Gyöngyinek, Mózes Endrének, Tamás Balázsnak és Molnár Mariannának, akik szombat és vasárnap reggel beavattak minket imádkozási szokásaikba, ezt meg is tettük. De nem maradhattak el Ottó tanulságos történetei sem. Mesélt a fiúról, aki nem tudta sem a Miatyánkot, sem az Üdvözlégyet, s mindössze annyit imádkozott naponta, hogy „Helló Jézus, itt van Jim!”, Jézus mégis ott állt a kórházi ágya mellett, mikor beteg volt. Vagy megosztotta velünk annak a hölgynek a történetét, aki bánatosan kereste fel lelki atyját, hogy képtelen imádkozni. Mire az egyszerűen azt tanácsolta neki, hogy vessen keresztet, mielőtt elkezd valamit csinálni, amit nagyon szeret, s akkor annak imaértéke lesz.
Nem tudhatom, másnak e hétvége mit jelentett. De azt tudom, hogy nekem az érzést, hogy egy élő közösség tagja vagyok, s nem egy élettelen intézményrendszer bólogató bábja. Az élményt, hogy egy szerető atya hordoz a tenyerén, s nem egy szigorú bíró lesi összeráncolt szemöldökkel minden léptem. És végül, de nem utolsó sorban a találkozást az Istennel, aki elfogad mindenkit olyannak, amilyen, és aki ott van közöttünk akkor is, ha a misét rossz misekönyvből celebráljuk, ha nem az előírt evangéliumot olvassuk, ha nem orgonakísérettel énekelünk, s ha nem rideg kőszentély előtt gyűlünk össze, hanem csak egy egyszerű előadóterem improvizált oltáránál. S ez az élmény bátorító, ez az érzés felszabadító és ez a találkozás felemelő volt.
P. S.: A 100 ezer forintos rejtvény megfejtéseit a keresztenyvagyok@nemhulye.hu címre várjuk. A helyes megfejtők között egy éves Háló hírlevél előfizetést sorsolunk ki