Végre összejött egy közös sörözés pár volt egyetemi évfolyamtárssal. Párral? Igen. Kettővel. Szóval hárman voltunk. Papíron három tanár. A valóságban egyikünk kandallókat épít, a másik telefonon ad segítséget idegen nyelven más országbeli ügyfeleknek, a harmadik meg egy műsorújságnál fordít idegen nyelvből szlovákba.
Vagyis egyikük sem azzal keresi a kenyerét, amit kitanult, egyikük sem tanít. Mint ahogy nem tanítanak azok a volt évfolyamtársak sem, akik annó együtt koccintottak velünk előadás után (előtt és közben), de most épp Prágában könyvelnek, Angliában pincérkednek, Ausztriában ápolónősködnek vagy valamelyik külföldi nagyvállalatnál kamatoztatják nyelvtudásukat. Pedig voltak közöttük olyanok, akik valóban tanítani szerettek volna, akik élvezték a kötelező szakgyakorlatot vagy a módszertani órákat. Az egyetem befejeztével viszont jött a keserű tapasztalat: havi 15 ezres bruttó kezdő alapfizetésből nem lehet megélni Pozsonyban. Jövőt építeni, családot tervezni meg már végkép nem. Pláne, ha az említett lehetőségek ennek a többszörösét ígérik. Így fogynak szépen lassan a tanárok. A magyar tanárok is. S hogy ki ezért a felelős? Az, aki enged a kapitalista tőke csábításának, s az alulfizetett katedra helyett más “zsírosabb” szakmát választ? Vagy a társadalom, mely belekényszeríti őket ebbe a választásba? Mert amíg nem becsüljük meg tanáraink munkáját, addig hiába vezetünk be progresszívebbnél progresszívebb metódusokat, modernebbnél modernebb tankönyveket, mit sem fognak érni, ha az ígértes pedagóguspalánták más megélhetés után néznek. S a megbecsülés alatt nem csak az anyagi megbecsülést értem. De azt is!