Emlékszem, alig akartam hinni a fülemnek. Anyum hívott, s kérdezte, hogy hallottam-e ki halt meg. Ez a kérdés már önmagában is ijesztő – az embernek mindjárt valami kedves barát vagy családtag jut az eszébe, s összeszorul a szíve. Aztán, mikor kiderül, hogy nem személyes ismerős, “csak” egy ismert személyiség távozott közülünk, enyhén megkönnyebbül. Nos, ezúttal nem lélegeztem fel. Nagyon szerettem Kaszás Attilát. A magaménak éreztem. A magunkénak. Felvidékinek. Mert az volt, s az is maradt mindvégig. Még Budapesten is. Nem hiába emeltek neki szobrot Komáromban.
S mekkora élmény volt beszélegetni vele! Szárnyait bontogató újságírópalántaként mentem oda hozzá, hogy nem adna-e interjút a frissen indult pozsonyi diáklapunkba, ő meg a világ legtermészetesebb módján mondott igent, s válaszolt türelmesen, kedvesen és őszintén minden kérdésemre. Ki gondolta volna akkor, 2006 januárjában, hogy soha többé nem lesz már rá lehetőségem, hogy mikrofonvégre kapjam… Bizsergető érzés fog el a mellkasom körül, mikor visszaolvasom az interjút. Vajon akkor is ezeket a kérdéseket tettem volna fel, ha tudom, hogy utoljára van lehetőségem kérdezni? De ostoba is vagy te, halál…
(A Kaszás Attilával készített interjú tovább után olvasható)
Kezdjük talán a legelején. Miért is pont a színész szakma?
Sorsszerűség lehet a dolog mögött, mert máshoz nem igazán volt adottságom. A képességek, amiket a jó Istentől kaptam, mindig efelé sodortak. Ebben volt sikerem. Mikor elmondtam egy verset, megtapsoltak, megveregették a vállam, s ez jól esett. S hát, az ember olyasvalamivel próbálkozik, amivel sikere van. Miért legyen sikertelen, ha nem muszáj. Egyébként a lelkem erdész szeretett volna lenni. De aztán gyorsan rájöttem, hogy az nem arról szól, mint ahogy én gondoltam, hogy mint a Runcajz a ricsini erdőt védem… Hanem az egy komoly mérnöki szakma, amihez nekem semmi affinitásom nem volt.
(nevetés) Nem, valóban nem. De hát az a négy év a főiskolán arról szólt, hogy azokat az adottságaimat, amik efelé sodortak fel tudtam erősíteni s megtanultam még jobban alkalmazni.
Itt akkor nem volt magyar színészképzés. Én meg – magyar ember lévén – magyar színész szerettem volna lenni, s ahhoz akkor oda kellett menni.
Az a közeg ahol én mozogtam nagyon nyitottan és sok szeretettel. A legtöbb barátom mai napig abból a főiskolás korszakból való. A beilleszkedéssel nekem az égvilágon semmi gondom nem volt.
Igen. Az elején úgy nézett ki, hogy két lábon fog állni az életem, s a Vígszínház mellett itthon is fogok játszani. Ehhez volt szükség, hogy szlovák, ill. akkor még cseszlovák állampolgár legyek. Később meg úgy kristályosodott ki, hogy hátrányom ebből nincsen, s ha már az Isten úgy akarta, hogy itt szülessek meg, akkor ezt meg kell tartani. Meg, azt hiszem, ez a szüleimnek valamitől fontos volt, hogy ne szakadjak el ily módon se. Mára pedig azt mondhatom, hogy szerencsés helyzetben vagyok, már csak azért is, mert hazajövök szavazni, s a dolgom egyértelmű: nem kell vacilálnom, mint egy magyar állampolgárnak. Sokkal tisztább a képlet, ezt bátran mondhatom.
Akkor valóban nem lett belőle semmi, de azóta is állandó téma. Komáromban már játszottam is kétszer. Minden évben megkeresnek, beszélgetünk róla, de valahogy eddig mindig közbejött valami. Nyilván én is sokat dolgozom, nehéz egyeztetni velem, meg ők is kicsit bátortalanabbak a kelleténél. Nyilván kettőn áll a vásár. De mindig felmerül, s mindig boldogan jönnék.
Hát hogyne. Verebes Pista, aki most ugye Komáromban rendez, konkrétan meg is keresett. Viszont az a színmű, amibe hívtak, végül is nem került színpadra. Kár. De szerintem jövőre megint meg fognak keresni.
Persze! A szüleim itt élnek, a húgomék itt élnek a két keresztgyerekkel, keresztanyám itt él – tehát tulajdonképpen az egész családom itt él, Felvidéken. Magyarországon, a feleségemen s a feleségem családján kívül, nincs senkim. A barátokat leszámítva, természetesen.
Itthon hogy fogadják?
A család természetesen nagyon örül nekem mindig. Otthonról meg nem nagyon teszem ki a lábam. Ilyen helyre eljönni, mint ez a Deja Vu nagyon jó dolog, bár nem erre számítottam, azt hittem, hogy egy zártkörű klubhelység lesz. Intimebb dologra voltam felkészülve lelkileg, aztán nagyon megrettentem, hogy ez egy működő étterem. Ez a szinte kocsmai stílus teljesen más, itt nem tudsz személyes kontaktust kialakítani.
Kell erre készülni?
Hát hogyne!
Nekem ebben nincs gyakorlatom, nem szoktam ilyet vállalni.
Az egy teljesen más dolog. Az egy másfajta koncentráció, hiszen azt a szerepet te tanultad, gyakorolod. Az egy másfajta rutin, semmi köze a kettőnek egymáshoz.
Nem gondolt még arra, hogy Ön is kipróbáljon valami mást? Divatba jött mostanában, hogy a színészek elkezdenek rendezni…
Sokszor eszembe jut, de mindig elmenekülök tőle. Megijedek, gyáva vagyok s inkább elfutok ezek elől a kihívások elől. De lehet, hogy egyszer aztán össze fogom szedni magam.
Pedig tényleg csak szenvedély hiánya. Ha egy darabba sem szeretek bele annyira, hogy ellenállhatatlan késztetést érezzek arra, hogy ezt nekem muszáj megcsinálni, akkor nincs értelme, hogy belefogjak a szakmába. Csak azért rendezni, mert mindenki rendez, nincs értelme. Az ember várja a pillanatot, hogy valami úgy szíven üsse, hogy azt mondja, ha törik ha szakad, én ezt megcsinálom. Ha eljön ez a pillanat, akkor biztos neki fogok látni.
Addig meg marad a színpad és a stúdió, merthogy ugye filmszínészként is kipróbálta magát. Melyik áll közelebb a szívéhez?
Elsősorban a színház. De igazából nem tudok én ebben lándzsát törni se pro se kontra, mert nagyon keveset forgattam. Nem volt időm, hogy megszeressem azt a létet, ami a filmforgatással jár, mert az egy másfajta embert igényel mint a színpad. A színháznál van egy hathetes felkészülési időszak, a film az általában improvizáció.
Nem beszéltem legalább húsz éve szlovákul, úgyhogy nem tudom, tudok-e beszélni, de érteni, biztos értek. Nem gyakorlom, nincs kivel. De szeretném, ha menne. Jó ha az ember nyelveket tanul, s az is jó, ha tud az ember egy szláv nyelvet.