Idejét se tudom, mikor voltam utoljára moziban. Hála Jclaytonnak, aki felhívta rá a figyelmem, tegnap este elmentem egy filmvetítésre az a4 klubba. Leni Riefenstahl Az akarat diadala (Triumph des Willens) című dokumentumfilmjéről van szó, melyet a Harmadik Birodalom bukása után betiltottak. Az indok: a film nem más, mint kristálytiszta náci propaganda.
A rendezőnő ugyan ezt tagadja, állítása szerint semmi külső elemet nem tett bele, semmi kommentárt nem fűzött hozzá, ami propagandává tenné az egészet, ő csak megörökítette azt, amit látott. Igen, csakhogy amit látott, s több tucat kamerával megörökített, az az NSDAP 6. pártkongresszusa volt Nürnbergben 1934 szeptemberében (vagyis bő másfél évvel Hitler hatalomra jutása után). Ráadásul nemcsak hogy Hitler engedélyével forgatott, hanem egyenesen a Führer felkérésére.
Egyébként valóban mesteri munkát végzett: több külföldi díjat is kapott a technikai megoldásokért, vágásért, a kitűnően kivitelezett légi felvételekért. Még ez sem mentette meg azonban a háború után: el ugyan nem ítélték, de megtiltották neki a filmforgatást. (S még egy érdekesség Leni Riefenstahlról: 2003-ban halt meg 101 évesen!)
Maga a film valóban zseniális. Csak hirtelen nehéz eldöntenem, hogy felháborítóan vagy elbűvölően nagyszerű, amit láttam. Vagyis az, ahogyan a nácik propagálták magukat és hatottak a tömegre – most eltekintve a tartalomtól – az nem akármilyen teljesítmény volt. Nem százak vagy ezrek meneteltek egymás után szép négyzet alakzatban, hanem százazrek! Százezer ember emelte magasba a jobb kezét egyszerre, mikor a Führer felállt a pódiumra. Eszméletlen. Rengeteg mozifilmet láttam már, ahol mindezt színészek és statiszták játsszák el, az eredeti korabeli képkockákat látva mégis beleborzongtam.
Engedélyezd a Javascript és Flash alkalmazások futtatását a(z) Flash videó megtekintéséhez.
.
Vajon én hol álltam volna? A fiatal suhancok között, akik csillogó egyenruhában egy emberként vágják a csizmatalpukat a földhöz? Vagy egy lettem volna a jóízűen kacagó boldog gyerkőcök közül, akik virágcsokrot nyújtanak a Führer bácsinak? Vajon és is bedőltem volna a propagandának? Én is homokba dugtam volna a fejem, s feladtam volna az elveim egy kis gazdasági jólétért? Ezek a kérdések suhantak át az agyamon a monumentális ceremónia nézése és a hipnózisként ható beszédek hallgatása közben. Szerencsére nekem már nem kell megválaszolnom őket.
május 15th, 2008 at 09:51
Kösz a rövid ismertetőt és sajnálom, hogy nem mehettem el én is. Még egy ilyen dolog, hogy sokan voltak? Meddig tartott és hogy jutottál haza?
május 15th, 2008 at 11:06
Igen, tele volt a terem. A késön érkezök már csak a lépcsön ülhettek. EZ kellemesen meglepett engem is. A film 115 perces volt (dokufilmre egyébként hosszú), elötte egy filmkritikus beszélt a filmröl (innen merítettem az infókat a rendezönöröl), de így is vége lett 22.30-ra, úgyhogy nem volt gond hazajutni. (Még egy sör is belefért volna khm-khm)