Vannak filmek, amiket nem elég egyszer látni. Mert zseniálisak, lenyűgözőek, megdöbbentőek. S vannak filmek, amiket egyszer is nehéz megnézni. Mert förtelmesek, megbotránkoztatóak, undorítóak. Nálam a Saló, avagy Szodoma 120 napja az utóbbiak közé tartozik. De mennyit von ez le a film művészi értékéből? Lehet-e a förtelmes is művészi? És szabad-e a művésznek förtelmesnek lennie?
Magamtól biztos nem jutott volna eszembe, hogy megnézzem. De a legutóbbi doktorandusi szemináriumunkon, amikor épp a művészet és az etika (morál?) kapcsolatáról, illetve az esztétikai érték szép és jó kategóriák közé szorításáról kezdtünk el diskurálni, szóba került Pier Paolo Pasolini 1975-ös filmje. Ott kezdett el érdekelni a dolog, mikor a tanárunk is bevallotta, hogy nem volt képes elsőre végignézni a filmet. Engem is elkapott a kíváncsiság: mi lehet még a Taxidermiánál, a Fűrésznél vagy a Pulp Fiction-nél is brutálisabb?
A film De Sade márki 18. század végén írott regénye, a Szodoma 120 napja alapján készült. (Ezzel, azt hiszem, kábé be lehet lőni, milyen irányba tapogatózzunk a film műfaja keresgélése közben.) A márki majd negyed évezreddel ezelőtti fantáziájának aberrált szüleményei a filmben Észak-Olaszország fasiszta megszállásának idején, 1944-ben kelnek életre. Mégpedig úgy, hogy négy nagyhatalmú férfiú a testőreik és katonáik segítségével fiatal lányokat és fiúkat rabolnak el, s viszenk el egy távoli kastélyba (Saló közelében, mely a fasiszta állam székhelye volt 1943 után), hogy ott négy kiöregedett kurtizán történeteit hallgatva kényszerítsék a foglyaikat, hogy kielégítsék az ő szadista vágyaikat. (Enyhe dekameronos beütés).
A történet szelíd (csak relatív értelemben, az utána következőkkel összehasonlítva állja meg a helyét ez a jelző) perverzitásokkal kezdődik (meztelenül kell felszolgálni, ill. “kiszolgálni” az urakat), majd egyre durvul (a foglyok pórázra kötése, egymás ürülékének elfogyasztása), míg végül elviselhetetlenné (nemi szervek égetése, skalpolás, szemkiszúrás, nyelvkivágás) fokozódik. A cselekmény ún. körökre van osztva, melyek egyre brutálisabb aberrációkat jelképeznek, s egyre mélyebbre visznek az emberi szadizmus bugyraiban. (Dante Isteni színjátékának mintájára) A végén következik maga a pokol: a büntetés. Azokat, akik nem működtek engedékenyen együtt és megszegték a szabályokat (értsd: a fiúk óckodtak orálisan kielégíteni az “urakat”, a lányok elkezdtek sírni, vagy csak hánynak néhányan szarevés étkezés közben) a végén megkínozzák és megölik.
Engedélyezd a Javascript és Flash alkalmazások futtatását a(z) Flash videó megtekintéséhez.
Rövid ízelítő a filmből
A hátborzongató jelenetek nem kísérő jelenségei a történetnek, hanem a szadizmus maga a témája a filmnek. Nem a véres és obszcén jelenetek fájnak, hanem maga film kínoz nézés közben. S itt merül fel a kérdés:
Vajon művészet-e ez?
Vajon az az élmény, amit átéltem a film nézése közben nevezhető-e esztétikai élménynek?
Szerintem igen. Mert ugyan förtelmesnek, megbotránkoztatónak és undorítónak találtam a film tartalmát, de tagadhatatlanul hatott rám (katarzis?), mégha csak negatív értelemben is. Ha meg csak a formát nézem, ahogyan a végén a hajmeresztő kínzások közben megszólalnak Morricone lágy dallamai, az valóban hátborzongató.)
Akkor viszont jön a következő kérdés:
Felette áll-e a művészet minden erkölcsi törvénynek és etikai kódexnek?
Vagyis: felrúghat-e a művész minden szabályt, csakhogy elérje ezt a hatást (katarzist?) a művével?
Ebben már nem vagyok olyan biztos. Ezért inkább nem is nézem meg (egy ideig) a filmet mégegyszer.
május 20th, 2008 at 12:49
Fúha. Hát nekem biztosan nem hiányzik ilyesmi. A Szodoma százhúsz napja ott volt a szobán Hubóéknál a polcon, de valahogy sosem akaródzott beleolvasnom…
május 20th, 2008 at 15:53
Hát, a film nekem se igazán hozta meg hozzá a kedvem…
május 20th, 2008 at 22:27
te … igy elolvasva a tartalmat nagyon hasonlit a Rambo 5-re… ott is kell keresni a muveszi erteket a moralissal