Azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó. Mint a legtöbb közhely közmondás, ez is igaz. Erről kedden ismételten meggyőződhettem. Ritka nyűgösen indult a napom: már az ébredés is nehezen ment (ami az utóbbi időben meglepő módon már nem szokott gondot okozni), a munkában csigalassúsággal telt az idő, a kollégák meg egymást előzgetve mentek az agyamra. Este mégis nyugodtan és elégedetten tettem el magam másnapra. Minek volt köszönhető ez a 180 fokos fordulat?
Az esti POFIKKnak, és Napfivér, Holdnővér című filmnek.
Annak ellenére, hogy vallásos (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy istenhívő – hogy mi a különbség, arról majd egy új bejegyzésben máskor) vagyok, nem igazán tudok sokat a szentek életéről. Eddig valahogy nem igazán tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Persze, tanultunk róluk hittanon meg lépten-nyomon találkoztam a neveikkel, de soha nem jutott eszembe, hogy akár példaképként is szolgálhatnának nekem. Az én szememben ugyanis nem az az ideális keresztény, aki elvakult istenkeresésében elfelejt élni, hanem az, aki megállja a helyét a profán világban is, s aki számára a keresztény értékek melletti lándzsatörés tudatos választás, nem pedig az egyetlen út, amire alkalmas. Nem tudom, miért, de a szenteket tudatalatt ebbe az első kategóriába soroltam be.
Engedélyezd a Javascript és Flash alkalmazások futtatását a(z) Flash videó megtekintéséhez.
Zeffirelli filmje felnyitotta a szemem, s megmutatta, hogy ez korántsincs így.
Szégyen, nem szégyen, gyakorlatilag semmit nem tudtam Assisi Szent Ferenc életéről. Nem tudtam, hogy gazdag család egyetlen fiúutódjaként nevelkedett, nem tudtam, hogy nem csak ügyes kereskedő, hanem a női szívek sikeres ostromlója címmel is büszkélkedhetett. Vagyis – mai szóhasználattal élve – belevaló fickó volt, aki tudta, hogyan kell élni.
Egészen addig, míg az egyik keresztes háborúban meg nem sebesült. Az ágyban töltött idő rádöbbentette, hogy az élet többről szól, mint vagyonszerzésről és az élvezetek hajszolásából, hogy az ember több, mint puszta anyag, hisz lelke van, s hogy ezt a lelket kell szolgálnia, nem a testet, mert csak ez vezet boldogsághoz.
Először bolondnak hitték, mikor apja agyonhajszolt munkásait kivitte pihenni, mikor szétosztogatta az értékes ruháit a szegényeknek, s mikor elkezdte egyedül felépíteni az összedőlt templomot a város mellett.
De aztán egyre többen csatlakoztak hozzá. Pedig nem ígért semmit, nem győzködött senkit, egyszerűen csak sugározta magából a szeretet és a boldogságot.
Persze, akadtak ellenségei is – hogyan másképp, a puffaszkodó egyházi előljárók soraiban. Ő azonban nem adta fel, személyesen járult a pápa színe elé, aki felismerte, hogy Isten küldöttéről van szó, és áldását adta a munkásságára. Így született meg a ferencesek rendje.
Happy end? Tulajdonképpen igen. De nem amolyan hollywoodias, hanem buzdítóan és lelkesítően pozitív befejezés, mely azt sugallja, hogy megéri a szeretet választani még az olykor keserű hétköznapok színterén is.
Na, ezért hajtottam elégedetten nyugovóra a fejem este, mert a film üzenete csengett a fülemben, s nem a nap fáradalmai bénították az agyamat.