Ma volt az utolsó napom a munkahelyemen. Ha az egyetemi éveim alatti hosszabb-rövidebb alkalmi munkáimat meg a féléves hollandiai tanárasszisztenkedésemet nem számítom, akkor az Eurotelevízia volt az első “igazi” állásom. Több mint egy évig bírtam, egészen pontosan 16 hónapig. Első nekifutásra nem is olyan rossz. Egy nő mellett pl. még nem bírtam ki ennyi ideig (és ez érvényes fordítva is) 
Az eleje
Ez a 16 hónap se volt mindig leányálom. Emlékszem, az elején mentőövként tekintettem erre a munkára. Egy durva szakítás, hazatérés Hollandiából – nem éppen azzal teltek a napjaim, hogy fütyörészve sétálgattam egyik baráttól a másikig, hogy jókat nosztalgiázzunk pár korsó sör mellett a visszatérésem örömére. Bandukolni bandukoltam eleget, de fütyörészés helyett mp3-t hallgattam (felváltva Rammsteint és Ákost, Toten Hosent és Kispált), az emberek helyett a természetet preferáltam, nosztalgiázás helyett meg felejteni akartam. Munkakereséshez se erőm, se kedvem nem volt.
Szerencsére a munka talált meg engem – Tizedes kolléga segítségével (ismételten köszönet neki érte). És ha már az Eurotelevíziában pont egy olyan embert kerestek, aki tud magyarul és németül is, az íráshoz is konyít valamennyire, akkor megpróbáltam. Felvettek.
Barátságos kollégák
Elkezdtem hát újra emberek közé járni… S mint később kiderült, nem is akármilyen emberek közé. Nagyon barátságos hangulat uralkodott az egész szerkesztőségben – az Új Szós időből nem ehhez voltam szokva – s a kollektív is gyorsan befogadott. Pedig nem lehettem egy könnyű eset az elején. Az új embereket csak lassan tudtam megszokni, a munkát meg gyorsan meguntam. Mert elsőre lehet, hogy attraktívan hangzik, hogy fordítani a TV2, RTL Klub, SAT 1, RTL 2 stb. műsorát németből/magyarból szlovákba, de a valóságban végkép nem izgalmas. Mivel a műsorok ismétlődnek, a filmek címeit pedig, ha máregyszer le lettek fordítva, a ČSFD-ről kell átvenni, a napi nyolc órás munkaidőből 10 percet kell fordítani, a többi mind sablonos munka (keresés neten, pár mail megírása és egy csomó pötyögés a billentyűzeten).
Annak, hogy ilyen sokáig bírtam, három fő oka van:
1. Közben elkezdtem a doktorátust az egyetemen. Így végre újra azt éreztem, hogy csinálok valami produktívat is. Mert – minden nagyképűség nélkül – túlképzettnek éreztem magam ehhez a munkához. Ettől függetlenül viszont rosszul végeztem a munkám. Lehet, hogy ez elsőre ellentmondásnak tűnik, de tényleg így volt. Valószínűleg a motiválatlanság okozhatta: nem éreztem benne semmi kihívást, nem érdekelt, ha pontatlan vagyok. Akármilyen szarvashibát vétettem, nem bírt felizgatni, tudtam, hogy ha akarnám, tudnám jobban is csinálni. Egész pontosan, ha a magaménak érezném, tudnám kitűnően is csinálni. Sokszor gondolkodtam egyébként, hogy a többiek meg a főnöknőm miért tolerálják ezt nekem.
2. S itt jön be a képbe a másik ok, ami miatt ennyi ideig ott maradtam: a kitűnő kollektív. Pár hónap után, mikor már sikerült rendbeszednem a lelkem (nem közvetlenül ugyan, de nekik is nagy szerepük volt benne), s újra ki mertem lépni a saját kis burkomból, nagyon megkedveltem őket. S úgy érzem, hogy ők is engem. Nagyokat röhögtünk a gépek mögött, a közös ebédek élményszámba mentek, a céges összejövetelek meg segtítettek, hogy még jobban megismerjük egymást. Az már azért nagy szó, hogy örömmel jártam be reggelente, pedig a munkát rémesen untam. Ha valami aprócska kis motiváció volt bennem, hogy odafigyeljek a munkára, akkor az emiatt a baráti légkör miatt volt.
3. A harmadik egy nagyon praktikus ok: márciusban átmentem félmunkaidőre, vagyis a heti 40 óra helyett csak 20-t kellett benn lennem. Kevesebb sablonos “fordítás”, több tudományos munka – ez volt a cél. Az első része működött is… (Ha a hálózás, POFIKKozás, körképezés stb. tudományos munkának minősül, akkor a második része is)
Erasmus
A kevesebb benn töltött idő viszont azzal járt, hogy kezdtem eltávolodni a többiektől, vagyis valamilyen szinten kiestem a kollektívből. Most már ugyan kevésbé éreztem elvesztegetett időnek a szerkesztőségben töltött időt (messze nem volt heti 20 óra, s a heti mesze nem 20 órában is sok volt a telefonálgatás, csetelés satöbbi), de a csapatszellem motiváló ereje is alábbhagyott. Így hát mikor áprilisban kiderült, hogy megkaptam az Erasmus ösztöndíjat Bécsbe a téli szemeszterre, nem kellett sokáig törni a fejem, hogy mihez kezdjek. Azért jólesett, hogy nem ujjongtak fel örömükben, hanem inkább szomorúan fogadták (vagy legalábbis nagyon jól eljátszották):)
A főszerkesztőnő
A főszerkesztőnő például kifejezetten csalódott volt. Igen, a főszerkesztőnő. Ő egy külön eset, aki megérne egy külön posztot. Most legyen elég annyi, hogy olyan 50 körüli (de az se kizárt, hogy több) elvált, egy gyerekes hölgy, aki nagyon büszke arra, hogy még mindig jól tartja magát (amúgy tényleg). Azok közé a nők közé tartozik, akiknek örömet okoz, sőt elvárják, hogy belenézzenek, s megcsodálják a mély dekoltázsukat. Hát, én meg szeretek az embereknek magam körül örömet szerezni, pláne, hogyha a főnökről van szó. Nem tudom, hogy ezért-e (bár a példás munkakedvemért aligha), de megkedvelt.
Alenka
Akit viszont én nagyon megkedveltem – alapgázon amúgy mindenkit – az Alenka, a műsorrészleg vezetője, a közvetlen főnököm. Asszem ettől nagyobb dicséret nem is kell, mint hogy a beosztott azt mondja a főnökéről, hogy nagyon megkedvelte. Valami oylan lehet ez, mint amikor valaki szereti az anyósát. Mindenki forgó szemekkel darálja az anyósvicceket, ő meg a legjobb poénon is csak hallgat, és rázza fejét. Én se tudnék egy rossz szót se mondani rá. Kevés emberrel, megismétlem: kevés emberrel találkoztam, aki ennyire értett volna az emberekhez, mint ő. Ha az asszertív viselkedést élő példával kéne illusztrálni, őt választanám. Mindig is a pozitív motiváció híve voltam: ez alatt a bő másfél év alatt rengeteget tanultam tőle, hogyan kell az embereket jobb teljesítményre bírni anélkül, hogy autoritatív eszközökhöz kéne folyamodni.
Márti, Andrejka és a többiek
És persze hiányozni fognak a beszélgetések Mártival is. Milyen érdekes az élet: öt évig voltunk évfolyamtársak, s nekem az egyetem után kell rájönnöm, hogy mekkora szíve van annak a lánynak. Meg tartása, meg ereje, meg hite! Tőle is nem egyszer loptam egy kis energiát.
Andrejka meg majdnem megtanította velem, hogy hogyan kell észrevenni az emberek körüli energiafelhőt. Sajnos, aztán valahogy abbamaradt a dolog, de erről még nem mondtam le, hogy megtanuljam látni az aurát. Azt hiszem, egyszer-kétszer már sikerült is.
Vegyes érzések
Furcsa érzés volt ma kijönni az épületből: megkönnyebbülés is, hogy nem kínzom ott tovább a lelkem olyannal, ami nem neki való, de szomorúság is, hogy ott kell hagynom azokat az embereket, akiket megszerettem. De hisz nem megyek a világ végére, csak Bécsbe, oda is mindössze négy hónapra.
Egy valamit megígérhetek: tiszteletem és hálám jeléül ezért a 16 hónapért továbbra is ugyanolyan intenzíven fogom olvasni az Eurotelevíziát, mint ezidáig. 
augusztus 29th, 2008 at 20:11
jo kis bejegyzes
augusztus 29th, 2008 at 23:25
mitha ez a munka egyfajta pszihoterapia lett volna. abbol itelve, hogy milyen volt a lelkiallapodod amikor megkezdted es milyen most.
szeptember 3rd, 2008 at 15:59
Udv a klubban!:)
Mar megijedtem, h. nem emlited meg, hogyan kerultel a ceghez.:)
szeptember 3rd, 2008 at 16:04
Nyugi, csuklott már amiatt anyukád is eleget
