Bő fél évvel ezelőtt született meg az első szUPjektív bejegyzés. Valamivel hat hónap kellett, hogy az egyes mellé kerüljön két nulla is. Nem, nem számolgatom őket, strigulákat sem húzok, az admin felületen lettem rá figyelmes, hogy már három számjegyű a posztok száma. Mégis olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy belekezdtem az első bejegyzésbe… Ez meg már a 101. Itt az idő egy kis nosztalgiázásra.
Már akkor szerettem visszaolvasni az írásaimat, mikor még naplót írtam (biza, olyat is csináltam: szépen tollal, füzetbe – még megvannak egyébként). Érdekes érzés volt visszanézni, hogy mi mindenen rágódtam korábban: sokszor felkacagtam (“mit nem adnék most azokért a problémákért”), néhányszor megdöbbentem (“ilyen hülye nem lehettem”), de olyan is akadt, hogy kellemesen csalódtam (“aszta, ezt én írtam?”).
Most is izgalmas volt visszalapozni. Az első posztra színtisztán emlékszem: szombat este volt, s már alig vártam, hogy minden a helyérekerüljön: funkciók, háttér, kategóriák, blogroll… meg minden, s én hozzáfoghassak a Vezércikkhez. (Akkor most derül ki az a turpisság, hogy a hálós cikkek egy része utólag került fel a blogra – júvanna, de olyan csúnyán mutatott az az üres archívum…)
Száz bejegyzés után sem tudom igazán megmondani, miért ülök le rendszeresen, most már több mint fél éve, a gép elé esténként (általában lefekvés előtt születnek a posztok), s kezdem el felpötyögni a világhálóra a gondolataimat, érzéseimet, véleményemet vagy csak azt, ami épp az eszembe jut. Nyilván kell hozzá egyfajta exhibicionizmus is, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy az írásból fakadó örömöm nagyobb, mint a a kitárulkozástól való félelmem. Egyszerűen szeretek írni.
Elsősorban a saját szórakozásomra csinálom. Na, meg a barátaimnak. Azoknak, akik távol élnek tőlem, s nem beszélhetünk nap mint nap, de azoknak is, akik a környezetemben vannak, de nem jut időnk naponta megbeszélni az élet nagy dolgait. Itt tudtam meg például jclaytonról, hogy szerinte ha nem tudja, nem fáj, és Tibi is itt próbált meggyőzni, hogy a szlovák hoki nincs is olyan hullámvölgyben, mint ahogy azt én látom. Gábor is megtisztelt egy hosszú reakcióval erre a bejegyzésre, amit az engedélyével fel is dobtam külön posztba (azt remélve, hogy ezzel meghozom a kedvét a rendszeres írásra… ez sajna még várat magára, de nem adom fel!)
Arra meg külön büszke vagyok, hogy ez a bejegyzés (kommentestül mindenestül) bekerült a POFIKK krónikába. Itt tudatosult először igazán bennem, hogy az én kis megnyilvánulásaimat mások is olvassák… Akkor nézegettem először vissza, hogy miket is írogattam én itt magamnak – nyilvánosan. Pár dolognál, bizony, szívtam a fogam. (Hallod, Ivetka, nem kell mindent kinyomtatni anyukának…:) Nem, nem erre gondolok – bár egyöntetűen állítottátok (Abigéllel az élen), hogy az első pár sor után nyilvánvaló volt a helyzet, én másnap se találtam semmi sok kivetnivalót a leírtakban.
Sokkal inkább fogtam a fejem ennek az olvasása közben. Huh, jól ki lehettem akadva aznap (és nem csak a munka miatt). De aztán jött az várva várt szomorú búcsú és tényleg fellélegeztem. Ezt már csak azon is látom, hogy utána sokkal rendszeresebek lettek a posztok: nem időm lett több, hanem energiám. Mert nem olyanra pazaroltam el, ami nem érdekel – sajnos nem is az egyetemre – hanem erre, erre meg erre. Ezeket viszont nem nevezném enegriafecsérlésnek, épp ellenkezőleg:sokszor POFIKKon, Hálón és más emberek között töltődöm fel.
Mert gondolkodtam már ezen, hogy egészséges-e blogolni, ahelyett, hogy személyes kapcsolatot teremtsek a barátaimmal. De úgy érzem, hogy ez nekem nem megy a személyes találkozásaim kárára. A szociális hálóm messze nem erre korlátozódik le, ez csak amolyan kiegészítése. Szerintem akkor fogom abbahagyni, ha észreveszem magamon, hogy jobban kívánkozom a gép elé, mint az emberek közé. Ha ilyenfajta bejegyzést fogtok olvasni tőlem, biztos lehettek benne, hogy az az utolsó!
Az efféle önkitárulkozás se lesz minden nap, szerintem. Nem azért, mert szégyellném utólag, hanem mert ez egy érési folyamat eredménye, ahhoz meg idő kell. Ilyen gondolatokból viszont még sok cikázik a fejemben, de már nem vagyok biztos benne, hogy az enyémek, úgyhogy óvatosabban bánok velük.
Jöjjön egy kis műhelytitok is: az, hogy melyik bejegyzés kerül a főoldalra, én döntöm el (ezt Dzsett kérdezte). Általában másképp fogok hozzá, ha a nagy nyilvánosságnak szánom, de volt már rá példa, hogy csak utólag döntöttem el (nyomkereső hathatós közbenjárására), hogy kikerülhet a korkep.sk-ra. Ez például eredetileg csak privátba volt szánva, aztán a bummon végezte. S ez is csak úgy indult, hogy besokaltam a sok hülye dumától Phelps körül, s ennek akartam szUPjektív hangot adni. Aztán sokáig ez vezette az olvasottsági listát a körképen.
A főoldallal nem titkolt célunk, hogy olvasott legyen, s bevonuljunk a köztudatba. Az alblogommal viszont max a barátaim tudatába szeretnék bejutni, de azt se minden áron. Igaz ugyan, hogy elsősorban a saját szórakoztatásomra irogatok, mégis jól estek az elismerő szavak Dzsettől vagy Ilitől (Vis Major?), annak is örültem, mikor Matyi elmondta, hogy ez a kedvenc bejegyzése vagy amikor a POFIKK-krónikában találtam hirtelen magam.
A kommentelést meg nagyon élvezem: pláne az ilyen virtuális csörtéket jclaytonnal vagy a szinte párbeszédet abigéllel (na, akkor még nem tudtam, kit tisztelhetek a személyében, de aztán rájöttem:) Ezt viszont még megbosszulom!:)
Huh, ahhoz képest, hogy a hétvégi délvidéki kiruccanásomról akartam írni, jó hosszúra sikeredett ez a kis nosztalgiázás. Vajon ilyen lesz a kétszázas után is?
P. S.: Jajj, a legfontosabbat meg majdnem elfelejtettem: a 100 bejegyzés és 380 komment mellett érkezett 1035 spam-et tartalmazó megjegyzés is. 
október 14th, 2008 at 10:23
Gratula, főleg a spamekhez, haha
Amúgy meg sok ihletet kívánok a következő 100, 200, 300, stb bejegyzéshez is!
október 14th, 2008 at 10:53
…ez remélem azt jelenti, hogy az ünnepi alkalomból mindenkinek fizetsz egy sört a magyarbuliban
október 14th, 2008 at 17:19
Az idei első magyar bulit kihagyom, úgy néz ki. De majd a 101-ikre elmegyek…
október 14th, 2008 at 18:31
lehet, hogy 100 ev mulva a blog egy kulon mufaj lesz, a dedunokaink a Torokorszgi levelek helyett, “jurgen blog”-jat fogjak olvasni