A külföldi tanulmányutak az egyetemi élet üde színfoltjai. Hál’istennek mára már rengeteg lehetőség közül lehet választani, ha valaki világot szeretne látni. És sok egyetemista él is ezzel a lehetőséggel. Pedig az út onnan, hogy megszületik az igény egy külföldre szóló ösztöndíj után addig, hogy megérkezem a kiválasztott város egyetemére nem éppen zökkenőmentes. Mert jóadag elszántság (és/vagy őrültség?) kell ahhoz, hogy valaki bele merjen fogni az ilyen pályázatokkal járó bürokráciába. Főleg, hogy mindig ott van a pakliban, hogy az egész papírmunka és utánajárás eredménytelen marad, mert valaki más lesz a befutó. De ez már csak így működik: vagy belevágsz és nem félsz, mi sül ki belőle. Vagy félsz, hogy nem sül ki belőle semmi, és nem vágsz bele. Tudom, én már négyszer végigcsináltam ezt a procedúrát. És még mindig jó sült ki belőle. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom ötödször is.
1. Koblenz, 2003/2004, 4 hónap
Ez volt az első ösztöndíj, amivel sikerül kijutnom külföldre (értsd: Németországba). Öt év és a következő pályázatok távlatából kijelenthetem, itt mutatta a legszelídebb arcát a bürokrácia. Mivel egyetemek közötti együttműködésről volt szó, minimális papírmunkát igényelt a pályázás.
Röviden ennyi történt: a faliújságon találtam egy felhívást, hogy aki szeretne egy szemesztert Koblenzben tölteni, az írjon egy motivációs levelet, csatolja az eddigi jegyeit, s adja le xy-nál eddigésedddig. Az eddigéseddig-ig két nap volt hátra. Gondoltam, megpróbálom, aztán majd lesz valahogy. Lett. Pár hétre rá ott találtam a nevem a kiválasztottak közt, két ötödikes csaj mellett (én akkor harmadikos voltam). Nem tudom, hogy ilyen kevés volt-e a jelentkező vagy az a motivációs levél sikerült olyan jóra, de nem is érdekel(t).
Tanulság: 1. Figyelni, figyelni, figyelni a faliújságokat 2. A pályázás akkor a legegyszerűbb, ha a saját tanszékednél/karodnál kell. Sajnos, ebből is van a legkevesebb.
2. Bréma, 2005, 3 hónap
Ez a pályázat már tudatosabb volt. Már akkor tudtam, hogy szeretnék megpályázni egy ösztöndíjat a DAAD-nál, mikor kiválasztottam a diplomamunkám témáját. Vagyis egész pontosan így történt: fingom se volt, miből írjam a diplomamunkámat (csak azt tudtam, hogy németből), úgyhogy amikor Jozef (az egyik tanárom) megkérdezte, nem szeretném-e sajtótörténetből írni (természetesen nála), amivel jó eséllye kijuthatnék egy szemeszterre Németországba (természetesen az ő segítségével), igent mondtam. Szóval ennyit a tudatosságomról.
Ez viszont már tényleg macerás volt: meghívólevél intézése a külföldi egyetemről, ajánlás kérése itthoni tanároktól, eddigi tanulmányi eredmények, személyi és szakmai motiváció, projekt, mindenféle igazolás – s persze, mindent lefordítani németre, hitelesíteni stb. Hál’istennek egyszerre többen is pályáztunk, úgyhogy támogattuk és biztattuk egymást, meg Jozef is mindenben segített. De tényleg MINDENben. Nagy szerepe volt benne, hogy ezt is sikerült megkapnom. Ahhoz képest, amennyit ezzel dolgoztam, a Koblenzet ingyen kaptam.
Tanulság: 1. Nem konkurenciát, hanem partnert kell látni az évfolyamtársakban. 2. Komolyabb ösztöndíj megpályázására érdemes együttműködni egy tanárral (aki maga is szokott pályázni – sikeresen!).
3. Maastricht, 2006/2007, 6 hónap
Ez a féléves szalmai gyakorlat már ez egyetem befejezése után jött. A pályázás procedúráját tekintve az előző kettő közé tenném. Lényegesen többet kellett utánajárni, mint Koblenz esetében, de Brémánál lényegesen egyszerűbbnek tűnt (vagy csak megedződtem?) A nehézséget ezúttal nem a bürokrácia jelentette, hanem egy hisztis barátnő, aki minden követ megmozgatott, hogy itthon tartson. Mivel ezúttal is egy évfolyamtársnővel dolgoztam együtt, beszélhettem korábbi ösztöndíjasokkal, sőt a közvetlenül a döntéshozásban résztvevőktől tudtam tanácsokat kérni, elég nagy eséllyel vághattam bele. Itt tehát nem az volt a kockázat, hogy esetleg elúszik a pályázatba belefektetett energia, hanem, hogy elúszik a kapcsolat. Nos, vállaltam a kockázatot: az ösztöndíjat megkaptam, a barátnőt meg elveszítettem. (Hmmm, ehhez csak annyit, hogy ha most kéne újból döntenem, ismét elmennék)
Tanulság: 1. Bele lehet jönni a pályázásba. 2. Minden lehetséges infót meg kell szerezni a kiszemelt ösztöndíjról.
4. Bécs, 2008/2009, négy hónap
Ezért az ösztöndíjért gyakorlatilag semmit nem kellett tennem. Felkínálták a tanszéken, én meg elfogadtam. Egy Erasmus doktoranduszi ösztöndíj, amit már évek óta nem használ ki senki. Most már tudom, miért. 1. Erasmus ösztöndíjat csak egyszer kaphatsz tanulmányaid során, és a legtöbb doktorandusz már túl van ezen. (én meg vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt) 2. Az eddigi három út összességében nem járt annyi bürokráciával, mint ez. S mindez már akkor, mikor zsebben az ösztöndíj. Az eligazításon, ahol a prodekan osztotta az észt figyeltem a többiek arcát – kábé ezt olvastam le az arcukról: “Ba…átok meg inkább azt a háromszázvalahány eurótokat, ami arra se elég, hogy a kollégiumot kifizessük.” Azért remélem, kitartottak.
Tanulság: Az Erasmus fizet a legkevesebbet, ez jár a legnagyobb bürökráciával, de ezt a legkönnyebb megkapni. Hajrá!
5. ??? (Bréma, 2009/2010, 10 hónap?)
Ezen dolgoztam az utóbbi napokban, hetekben, hogy a kérdőjelek felkiáltójelekre változzanak. Ha nem így lesz, elsősorban magamat okolhatom: nagyon későn kezdtem el komolyan foglalkozni vele. Ha így lesz, megint csak Jozefnek köszönhetem, aki ismét rengeteget segített.
Tanulság: Most is csak azt mondom, mint minden pályázat leadásakor: Legyen meg az Isten akarata!
november 21st, 2008 at 16:48
Ez tok jo hogy megosztottad! Hirdetni kene, mert egy csomo lehetoseg van, csak az emberek arra is lustak hogy a szajukat kitatsak a sult galambnak, nemhogy meg ket szalmaszalat keresztbe tenni valamiert.