Már egy hét sincs karácsonyig, engem meg még mindig nem kapott el az a lázas várakozás, ami ilyenkor már lüktetni szokott bennem. Nem az ajándékozás izgalmára gondolok, bár az is inkább csak görcsös feszültség most, mint elszánt igyekezet, hanem a lelki felkészültségre. Mikor a sok nyüzsgő ember láttán a boltokban és a tereken nem az undor torzítja el a számat, hanem mosoly jelenik meg az arcomon. Az a belülről jövő mosoly, melyet semmilyen türelmetlen morgás a kasszák előtt, és semmilyen tolakodás a karácsonyi vásárban nem képes lelohasztani. Mert a lelki harmónia eredménye. Na, ez a lelki kiegyensúlyozottság hiányzik most.
Pedig nagy célkitűzésekkel vágtam neki az adventnek: lemondás, több ima, önreflexió, tudatosabb életvitel… hogy tényleg fel tudjak készülni lélekben az ünnepre, a szeretet ünnepére. Erre fel vasárnap már a harmadik gyertya is elkezdett égni a koszorún, ünnepi hangulat meg sehol. Márpedig amilyen az advent, olyan lesz a karácsony is. Akkor viszont nem sok jóra számít(hat)ok.
Már azon is elkezdtem gondolkodni, hogy elmegyek gyónni. Nem kötelességből, ahogy az utóbbi tizenöt évben, hanem valahogy úgy, amire azt szokás mondani, hogy belülről jön. Csak pont ez az, amire képtelen vagyok. Ha teljesen őszinte akarnék lenni, azt kéne mondanom a papnak, hogy nem látom értelmét a gyónásnak. Aztán megkérdezné, hogy miért, én elmondanám, ő válaszolna, én visszakérdeznék, ő megint próbálkozna… és így tovább. Végigcsináltam már párszor, a vége mindig az lett, hogy rájöttem, nem tudja a választ a kérdése(i)mre. Vagy megtalálom saját magam őket, vagy elfelejtem a kérdéseket. Jelenleg egyik se megy. Utóbbit nem is akarom, hogy menjen, az előbbi meg nem akar jönni.
“Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” – írja Weöres Sándor. Valahogy most elfogytak a fokok abból a létrából… Vagy lehet, hogy végkép nem is azon a létrán állok, amin kéne?