Hétfőn Tündével beszélgettem a halálról, hogy milyen hirtelen és váratlanul érheti az embert. Épp temetésről jött, egy közeli hozzátartozó, szinte egyik napról a másikra hunyta le örökre a szemét. Ma meg én nézhettem végig, hogyan múlik el egy élet még mielőtt megszülethetett volna…
Miért? Miért kell meghalnia egy csecsemőnek? Az édesanya méhében? Tudom, erre a kérdésre nincs helyes válasz, sőt, azt hiszem, maga a kérdés is helytelen, mint a legtöbb miért-tel kezdődő kérdés… De nem szeretnék annak a helyében lenni, akinek a gyászoló anyuka felteszi a kérdéseit.
Picit elszégyelltem magam a sír mögött állva, mert az én kérdőjeleim annyira eltörpülnek emellett. Mégis olyan nagynak képzelem őket, hogy nem látok túl rajtuk.
Eh, de ostoba vagy, halál. S de ostoba vagyok, hogy egy ilyen tragédiának kell rádöbbentenie, hogy az élet szép.
december 17th, 2008 at 14:51
Első pillanatban azt hittem, egy vetélést néztél végig (hogyan múlik el egy élet), aztán rájöttem, hogy nem.
A miértekkel kapcsolatban meg: néha érdemes a miérteket fordítva is feltenni. Miért nem törtem el ma a lábam? Miért nem estem a villamos alá? Miért nem halt meg ma senki?
Az optimizmus nem abban rejlik, hogy az ember úgy érzi, ennél már nem lehet jobb, hanem abban, az ember tudja, lehetne sokkal-sokkal rosszabb is.
december 17th, 2008 at 23:53
a Titi gondolatai melle meg annyit, hogy az Isten gondviselese nem abban rejlik, h. nem tortenitk velunk soha semmi rossz, hanem abban h. mindig a ket rossz kozul a kevesbe rossz
december 18th, 2008 at 17:43
Nem, nem vetélés. Másfél hét múlva kellett volna megszületnie… Pont karácsonykor…