Gyerekkorom óta nagyon szeretem a könyveket. Igazából már azelőtt elkezdtem olvasni, mielőtt megtanultam volna összeilleszteni azokat a fura jeleket, amikre mindenki azt mondta nekem, hogy betűk. Emlékszem, mikor észrevettem, hogy a nővérem belemerül az olvasásba, mindig odafeküdtem mellé, elővettem a legalsó polcról (a többit nem értem el) egy könyvet (aminek a borítója a legjobban tetszett, s aminek a vaskosságát elég méltónak ítéltem meg, hogy a kezembe vegyem), kinyitottam (természetesen valahol a közepe vagy a vége felé), s úgy tettem, mintha én is olvasnék.
Végigpásztáztam a szememmel a sorokat, még a mutatóujjamat is használtam néha-néha, felváltva: egyszer a balt, aztán a jobbot (ha hanyatt feküdtem, akkor a hüvelykujjamat). A testtartásom is váltogattam: hason könyökölve (ez volt a kedvencem), háton felfelé tartva a könyvet (ebbe gyorsan belefáradtam), és oldalt könyökölve (nem tudom, miért, de baloldalra nem bírtam olyan sokáig, mint jobbra). Ülve viszont nem szerettem (már akkor se). Mikor a nővérem lapozott, én is hajtottam egyet (időnkét korábban, hadd lássa, én gyorsabban tudok olvasni), s mikor befejezte, akkor rövid várakozás után (hogy senkinek ne legyen kérdés, ki bír tovább olvasni) én is letettem az én vastagkötésűmet, gondosan megjegyezve, hol hagytam abba. S mint aki jól végezte dolgát, és megérdemli a játékot, elmentem legózni vagy formaegyezni a kisautóimmal.
Ez a karácsony ezt a gyerekkori időszakot juttatta az eszembe. Meg azt, hogy milyen keveset olvastam például tavaly (igen, 2008-ban) könyveket. Az internet (blogok, khm-khm) meg a felgyorsult életem tehetnek valószínűleg róla. Szerencsére (igen, szerencsére) úgy november magasságában kipukkadt a lufi, s újra kezdtem felvenni a kényelmes utazási tempót. Év végére teljesen sikerült szembenézni azzal a félelemmel, ami a (túl)pörgésbe hajszolt, s mindig akkor harapott a legjobban, mikor elcsendesedett körülöttem minden, s egyedül maradtam saját magammal. Ezért olvastam olyan keveset. De ennek már vége. Jöhetnek megint a könyvek!
Három otthon töltött hét után holnap utazom vissza Pozsonyba. Ezzel most már tényleg elkezdődik a 2009-es év nekem is.
január 11th, 2009 at 22:29
a nagy nosztalgia kozepette tan elovetted a novered regi nok lapjait, s azokba beleolvasva jott az otleted a szappanoperas tortenethez…?
január 12th, 2009 at 01:41
hmmm, kedves történet, több ponton tudok kapcsolódni. én úgy tanultam meg olvasni, hogy nem értettem, hogy nagypapám abban a napi egy órában, amikor nem velem volt, miért olvasott (ahelyett, hogy akkor is velem játszott volna), és addig erőlködtem, hogy megtudjam miért jó neki az olvasás, amíg egyszercsak tudtam olvasni én is. a lapozási módszerem pedig a következő volt: megnyálaztam a jobb kezem mutatóujját, majd pedig lapoztam a bal kezemmel.
január 12th, 2009 at 02:49
Abigél: nosztalgiázással próbáltam elterelni a figyelmem arról, hogy három hét után újra össze kell szednem a cuccaimat, s útra kelni Pozsonyba. Szeretem Pozsonyt. Otthon is imádok lenni. Csak amíg az egyikből eljutok a másikba, azt nem csípem.
Kriszta: hehe ez bájos. Erre is a nagypapa tanított meg?