Igazából azt kellett volna írnom, hogy lélekben még Párizsban, fizikailag már úton Budapestre és Tihanyba. Van még egy éjszakám meg egy szűk három órás vonatutam reggel hajnalban, hogy összehangoljam a kettőt: a testet és a lelket. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Mert a hálós cimborákat rég láttam, a tihanyi nagyítós képzésen meg végre megismerhetem személyesen is a híres-neves Donáth Attilát. Azt a Donáth Attilát, akiről Szücsi meg Kriszta ódákat zengenek, pedig én már Szücsiről és Krisztáról is ódákat zengek. Szóval ahogy kivettem, nagyítós berkekben ő a Mr. Tréner.
Vagyis a párizsi élménybeszámoló elhalasztva. De nem elfelejtve. Mert jól belevésődött ám az emlékezetembe az érkezéstől a búcsúzásig minden. Előbbit nagyon furfangosan eszeltem ki (no jó, igazából nem is rajtam múlt), hogy én érkezzem utoljára, így nem nekem kellett várnom, hanem engem fogadtak öleléssel, puszival, pacsival (a kettő nem ugyanarra helyre khm-khm). Utóbbit viszont megszívtam, mert én hagytam el utoljára a fedélzetet (igaz, Ambrus csak a munkahelyére távozott), s az már nem volt az igazi.
Már a csütörtök esti , éjjeli hajnali fél ötig tartó sörözés megadta a kezdőlökést, ami aztán szépen átalakult hangulatos borozgatásokká, a vártnál érdekesebb múzeumlátogatássá, hosszú sétákká, naplementés körhintázássá és nagyon sok kacagássá…
No, de pont erről beszéltem, ha elkezdem, nem bírom abbahagyni… Már tényleg csak annyit, hogy az előzetes tervekből nem sikerült betartanom a sörtilalmat, a csiga messziről való kerülését, és hogy csak egy múzeumlátogatás lesz programba véve. De cseppet se sajnálom (a csiga határeset). Sőt!
Na, jürgen, el vízszintesbe, mert holnap 5.53-kor indul a vonatod, ami átvisz egy hatnapos offline állapotba…