Hosszabb idő után ma újra az UPC-ben voltam szentmisén. Nem egy hatalmas kőtemplom hideg falai között, hanem egy kollégium emberközeli helyiségében. Nem kényelmetlen fapadokban, hanem kényelmes műanyag székeken. Nem sóhajtozó öregek között, hanem élénken mosolygó fiatalok között. Nem kioktató pappal a szószéken, hanem szelíd pásztorral az oltár mögött. S újra megcsapott az az érzés, ami elsős egyetemista koromban csiklandozta meg először a lelkem, mikor először betévedtem ebbe az egyetemista pasztorációs központba: Isten közelségének a melegsége.
A család, barátok, ismerősök vagy akár csak az ismeretlen járókelők mosolya által tapasztalom ezt rendszeresen, de néha mégis jólesik így közvetlenül, az igeliturgián keresztül is megtapasztalni ezt. Mondhatnám, hogy minden egyes szentmise egy ilyen találkozás Jézussal, csak sajnos ez nem igaz. Nagyon sokszor teljesen máshol jár az eszem: megírandó maileken, meg nem kapott sms-eken, eltitkolt vágyakon, ki nem mondott érzéseken, keserű csalódásokon, édes csókokon, elfeledett bókokon, bugyuta félreértéseken, forró öleléseken, lágy érintéseken.
Most sikerült megint ott lennem a szentmisén testben és lélekben. S ez nagyon jó érzés volt, megnyugtató és megerősítő, mintha egy hang azt suttogta volna: kövesd az én ritmusomat, majd én diktálom a tempót, irányítom a lépéseidet, tartom a karodat, ne félj, nem engdelek el, táncolj csak bátran, nem vagy egyedül a parketten…
február 16th, 2009 at 12:37
Ahogy téged olvaslak, úgy érzem, a templomokat azoknak építették, akik életében nincs jelen a hit. Mert én, ha belépek egy templomba, nem tudok nem Istenre gondolni, pedig azt sem tudom, van-e, és mindig lenyűgöz a monumentalitás, és elfeledkezek mindenről, ami éppen akkor foglalkoztat.
február 16th, 2009 at 14:46
hetvegen en is megalltam a kozelben… a mlynben dobtuk szet a billiardot a bandaval;)
február 16th, 2009 at 16:39
Ez a sok erzelemtol csepego burjanzo jelzo edaig nem volt jellemzo az irasaidra… itt valami tortenik a sorok kozott
)
február 16th, 2009 at 21:56
Fú, Titi, de lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem én vagyok a katolicizmus reprezentatív alakja.
Sanyi: no most lebuktam…
február 18th, 2009 at 11:20
Mindenki maskepp szereti. Mindenkit mas elmenyek formaltak, mas a stilusa, stb.
Van, aki farmerben jar templomba, valaki szamara viszont ez elkepzelhetetlen. Csak oltonyben.
Ugyanigy van, aki jobban szereti a klasszikus hangulatu templomokat, gotikus tereket, valaki pedig a muanyagszekes, modern terhatasu csarnokokat.
Valaki jobban szereti a klasszikus templomi enekeket, valaki a gregoriant (“laikusoknak”: az elozo ketto nem ugyanaz), valaki pedig az uj, gitaron jatszott egyhazi enekeket.
Mindenki maskepp csinalja.
De szerintem a fentiekben felsorolt kategoriakba tartozok egyike sem mondhatja azt magarol, hogy szokasai miatt o lenne a katolicizmus reprezentativ alakja. (Ezert emiatt Te sem vagy az ellentetje.:)) Mert az nem azon mulik, hogy melyik templomba jar szivesen misere es milyen viseletben.
február 19th, 2009 at 01:07
Na, ezt örömmel hallom tőled!