Müller Péter szerint az alapos önismerethez elengedhetetlenül szükség van az őszinte önkitárulkozásra. Akkor tudsz csak igazán betekintést nyerni magadba, ha a bensődet másoknak is kitárod. Majd`egy év “online naplóírás” után talán elárulhatom, hogy az írás szeretetén kívül ez is motivált az blogolás elkezdésére. Hogy jobban megismerjem magam. Sokáig azt hittem, ez nekem sikerült is. De ez a mostani hétvége meg egy könyv rádöbbentettek, hogy nem is biztos…
Csütörtökön utaztam Brüsszelbe, s mivel az út a Pozsony-Schwechat közötti buszozással és a reptéri várakozással együtt öt óra tétlen ücsörgést jelent (vagyis oda-vissza tízet) betettem magammal két könyvet is az útra. Ez régi berögződés, hogyha több napra utazom el, akkor két különböző stílusú könyvet csomagolok: egy regényt, s egy olyan műfajút, amiből egy top 8-as összeállítást már elkezdtem írni (folytatás lesz, nem tudni mikor – szerk. megj.), hogy az alakuló hangulatom szerint dönthessek, mihez van kedvem. Most a választás Em Griffin Együtt-lét. Mitől jó egy csoport? című könyvére esett (Grendel: És eljön az Ő országa mellett)
Már az oda úton belemélyedtem a szakértelműsége ellenére rendkívül olvasmányos könyvbe, hazafelé meg már a közepe felé található Önfeltárás fejezet került sorra. S ez a rész különösen szíven ütött. Felnyitotta ugyanis a szemem, hogy amit csinálok, az nem kitárulkozás, hanem egy másik álarc mögé bújás. Nem levetettem a ruháimat, hanem testszínűbe öltöztem, hogy úgy látszódjék, mezítelen vagyok. Ez egy blog esetében nem is baj. Az emberi kapcsolatokban viszont már sokkal inkább. Pláne, ha párkapcsolatról van szó.
“Ha elmondom neked, ki vagyok, talán nem fogod szeretni azt, aki vagyok, pedig ez minden, amim van.” Ez a mondat mindent elmond arról, miért nehéz az önkitárulkozás. Ha egy álarcot utasítanak vissza, azt nem olyan nehéz feldolgozni, hisz az nem én vagyok. De mit csinálok akkor, ha az igazi arcomtól fordulnak el? Azt nem tudom egy másikra cserélni…
Pár hónapja Juhász Katival beszélgettem a versírásról. Ő mondta, hogy milyen nehéz volt neki az elején megemésztenie, hogy az ő személyes dolgait, érzéseit, vágyait, csalódásait mások is olvassák. Aztán mellékesen megjegyezte, hogy később rájött, hogyan lehet ezzel a lírai énnel játszani is: azt és annyit megmutatni belőle, amit és amennyit épp szeretne. Hát igen, így tudja a költő olyannak mutatni magát, amilyennek az olvasó szeretné látni, illetve olyannak láttatni magát az olvasóval, amilyennek szeretné mutatni magát – ezt meg már én teszem hozzá.
Azt hiszem, ebbe a hibába estem én is a blogommal. S nem csak ott…
Ez a Louise White vers is abban a fejezteben található. A legvégén.
A kártyák, ím, az asztalon:
négy meg három titokzatos kupac.
Mikor megismertelek,
már régóta folyt e játék.
A tétje nagy:
ami vagyok, mind elveszíthetem,
s amivé válhatok, mind megnyerhetem.
A legfelső lapokkal könnyű játszani.
Látom, melyik mi, s tudom, hová tegyem.
De míg alattuk ott a többi lap,
míg sorra mindet meg nem fordítom,
nem nyerhetek.
Magam ellen játszom ezt vajon,
vagy magamért?
Ne biztass hát, ne kérd
a piros nyolcast a fekete kilencre.
Csak maradj itt velem,
csak tűrj, míg tétovázom.
Ne sürgess,
hisz náladnál sokkal többet veszíthetek.
(Boros Attila fordítása)
A verset először a Háló hírlevélben olvastam hála K. Andrásnak. Innen jött az ötlet, hogy vegyem meg a könyvet.
március 10th, 2009 at 08:20
Peti, Peti. Hm. Úgy írsz az önfeltárásról, mintha kötelesség lenne, pedig csak egy lehetőség.
Mindenkinek megvan a maszkja és senki se mond le róla szívesen, talán azért is, mert nem kötelező. Nem muszáj. A kapcsolatokban is csak apránként működik, mert megfelelő fokú bizalom szükséges
március 10th, 2009 at 08:26
au, elküldte félúton.
Szóval a kapcsolatokban is megfelelő fokú bizalom szükséges hozzá, egy blogon meg aztán tényleg az exhibicionizmustól meg a saját természettől függ, hogy mennyire -mer- valaki száz százalékig őszinte lenni. És nem kötelező, senki sem várja ezt el a blogírótól. Valami olyasmi ez, mint amikor valaki egy asztali társaságban szóhoz jut és azt kezd vele, amit akar – bizonyíthatja mennyire jópofa, vagy érzékeny, vagy a változatosság kedvéért mondhat valami őszintét.
Szóval csak annyit akarok mondani, hogy ennek a felismerése nem szabadna, hogy kudarcélmény legyen. Ha arról és úgy beszélsz, ahogy jól esik, akkor ez bőven elég. Úgyis mindenki hozzáképzeli azt az álarcot.
Ja, plusz az emberi kapcsolatokban is kell az álarc, pláne a legelején. Nyilván ha mondjuk beszélget valaki egy lánnyal, vagy járni akar vele, akkor NEM mondja el neki, hogy szabadidejében szívesen néz állatos pornót hajlamos tökre inni magát a bulikon. Kellő csomagolásban később, ha úgy érzi, hogy a másik megérdemli az őszinteséget, na akkor talán sor kerülhet a vallomásra. Vagy ilyesmi.
március 10th, 2009 at 08:29
Annyi mindent mondanék, megjegyeznék, hozzáfüznék … Kevés itt a hely arra. Tényleg be kell iktatnunk már egy kávéházi ücsörgést és csevelyt
március 10th, 2009 at 08:30
ez persze jürgennek szólt
március 10th, 2009 at 10:43
Szerintem az alarc nem feltetlen negativ dolog, az megvedi az embert mint a naptej vagy mint a pancel. Meg eleve hulye ember az aki azt hiszi hogy egy ember mindig egyforma es nem valtozik meg, 3 het ismeretseg utan nem tartogathat meglepeteseket mert akkor mar ketarcu…
Meg az alarcnak lehet valami hasonlo ereje mint a peldakepnek. Valemifele idealizalt ENKEP, amilyen szeretnel lenni. Szoval ha mast nem a vagyaidat elarulja az alarcod… asszem.
március 10th, 2009 at 11:24
Van itt még egy dolog, amit nem tudtam, le merjek-e írni, remélem nem vonsz le belőle hibás következtetéseket
Szóval sokat jársz társaságba, nagyon sokat, ezek a közösségek, képzések, de még a Dinamit is azonos énképet sugallnak – hogy legyél nyitott, oszd meg az érzéseidet másokkal, légy őszinte, hagyd, hogy mások is segítsenek rajtad és segíts másokon, kommunikálj, szerveződj, aktívkodj.
…és valahol végeredményben szégyenérzet alakul ki valakiben, aki úgy érzi, hogy nem ELÉGGÉ nyitott vagy őszinte, pedig nagyon-nagyon szeretne az lenni. Ez nem helyes, ezt nem így kell felfogni.
Az ember érzéseit és cselekedeteit szabályok és gátak határozzák meg, amit saját magunk számára alakítunk ki. Sokszor ezek a falak köztünk és a környezet között olyan magasak, hogy nem látjuk meg másban az értékeket és ők sem látják meg, hogy milyenek vagyunk mi. Úgyhogy pont a közösség segít abban, hogy lebontsuk a falakat.
De van oka annak, hogy azok a falak léteznek. Önvédelmi mechanizmusként a világgal, a keserűséggel, a rosszal, az emberi rosszindulattal szemben. Nem jó, ha a falakon nem jut keresztül semmi. De az se jó, ha nincsenek falak és mindenki ki-be járkál és nyitott könyvek vagyunk bárki előtt is. Ha nincs fal, sebezhető az ember és Te úgy tűnik, pont azon keseregsz, hogy még mindig létezik valamilyen gátlás vagy akadály, ami megtiltja, hogy kitárulkozz mások előtt teljesen és ez rossz.
Ez nem rossz. Ez természetes. És addig bontsd csak le a belső falaidat, ameddig neked jól esik. Különben mindenki csak ki-be fog járkálni a lelkedben és apránként kihordják belőled azt ami értékes, a végén pedig elfogysz.
(hm, könyveket kéne írnom, bazz, ilyen szimbolizmussal)
március 10th, 2009 at 13:54
hat geza, ontsel magadnak;) … amugy szerintem meg sok a teoria…. most mi az, hogy “ismerd meg onmagad” vagy hogy “tarulkozz ki”? … en tudom magamrol, hogy 50km-eres futasra mar oxigenpalackkal kell mennem… vagy hogy nem megyek uszkalni viharos tengerbe, inkabb a nyugagyon serezgetek lajtosan… az emebreket amugy is csak sokeves egyuttlet utan ismered ki igazan, attol fuggoen, hogy ki hogyan cselekszik kielezett helyzetekben…. szep dolog a teoria, hogy otthon gyertyafeny mellett elfilozofalunk rola, vagy egy lajtos kocsmaban, de az elet mindig mast dob, es neked minden eletrehelyzetre maskeppen kell reagalnod, es nem biztos, hogy ugy fogsz ra reagalni, ahogy a nagy cserkeszkonyvben meg van irva…. szoval sok a teoria testver
március 10th, 2009 at 16:01
Huh, nem is tudom, mire reagáljak előbb:) Lényegében mindennel egyetértek, amit írtatok. Szerintem is: a maszk lehet nagyon hasznos is, szükség is van rá sokszor, a kitárulkozás se szabad, hogy gyorsan és kényszerből történjék, s nem is kell szégyenérzetet/csalódottságot érezni, ha nem sikerül (elsőre). Nem is érzek ilyet. A poszt megírását az váltotta ki belőlem, hogy rájöttem, hogy amit eddig már igazi arcnak hittem, az is csak egyfajta álarc, póz. De ez nem váltott ki bennem rossz érzést. Épp ellenkezőleg. Most egy lépcsőfokkal megint közelebb vagyok. Asszem valahogy így működik ez: azt hiszed, már közel vagy, aztán rájössz, hogy még sokkal mélyebbre kell ásnod.
No, jclayton, én egy névreszóló dedikált példányt kérek ám majd a könyvből!
március 10th, 2009 at 16:22
Fúha. Annyi minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy így hirtelen meg sem tudom fogalmazni.
Talán majd később, meg ha végképp érdekel.
De Gézával maximálisan egyetértek.
március 10th, 2009 at 16:31
Akkor jó, mert én is!
március 10th, 2009 at 17:21
Mit vársz attól, ha megismered önmagad? Tegyük fel, hogy leásol teljesen mélyre és teljesen feltárulnak előtted saját magad rejtett zugai is (csak hogy egy gyenge metaforával próbáljak a szimbolista Géza nyomdokaiba lépni
). Mi lesz akkor? Miben fog ez neked segíteni?
március 10th, 2009 at 19:41
Tibi ontsel magadnak! (ezt en arra ertem h.egyet eretek veled, te is ezt szoktad?) , es Jclaytonnak is igazat adok.
Titi gondolatat folytatva vagy kiegeszitve…ha megtalaltad az igazi arcod akkor azt masok elott is megfogod mutatni…?
március 10th, 2009 at 20:41
ebben a kontextusban szoba szeretnem hozni azt amit magadrol irtal (Dan Millmann idezet)
március 11th, 2009 at 00:14
Titi: mindenbeeeen!:)
Abigél: meg hát! Te leszel az első!
március 11th, 2009 at 00:18
“ontsel magadnak”
… hat ezt mar regen hallottam no szajabol;) … amugy en tobbnyire egyet szoktam erteni magammal
március 11th, 2009 at 11:21
koszonom jurgen!
, de a kerdesem nem kivancsiskodo volt, hanem inkabb felto. attol tartok h. amikor megtalaltad magad s azt megosztanad velunk, akkor szepiteni fogod, kifogod hagyni a “ezt inkabb nem mondom el nekik mert kitudja mit gondolnak” reszeket… ez meg OK, csak nehogy te is elhidd azt amit nekunk mondasz, mert akkor ugyanott vagy ahonnan elindultal.
március 11th, 2009 at 11:29
Örülnék, ha konkrétabban is kifejtenéd. Mert mondjuk én úgy vagyok vele, hogy ami mélyen el van temetve, az nem véletlenül van mélyen eltemetve, vagyis nem gondolom, hogy ha most elkezdeném kutatni a sötét zugokat, akkor attól nekem jobb lenne. Ezért kérdeztem, hogy te mit vársz ettől.
március 11th, 2009 at 13:17
Titi: azert nem szeretnek itt ebben a formaban ebbe belefogni, mert olyan szaga lenne, hogy megproballak meggyozni az “igazamrol”, amire te ervekkel reagalnal a sajat “igazad” mellett. Pedig lehet, hogy mindkettonknek “igaza” van. Vagy egyikunknek se…
március 11th, 2009 at 14:44
Megigérem, hogy nem fogom győzködésnek venni, és főleg nem foglak téged győzködni. Ahány ember, annyiféle világlátás, mindenkinek a maga dolga és felelőssége, hogyan áll az életéhez, és csak magának (vagy legfeljebb Istennek) tartozik elszámolással. A pszichológia meg az önismeret nem az a terület, ahol győzködni lehetne egymást, én csak kíváncsi vagyok, másokat mi motivál.
március 12th, 2009 at 14:34
ne hagyd magad, Jürgen, én veled vagyok. A tudatos élet nem habostorta, hogy klasszikusokat idézzek, vagyis önmagunk megismerése egyáltalán nem jelenti az azonnali instant és eltörölhetetlen boldogságot (sőt az őszinteség sok esetben sebezhetővé is tesz, igen), ugyanakkor szerintem, ha megismerük saját lelkünk mélyebb bugyrait is, akkor kicsit jobban látjuk majd, hogy mikor mi mozgat egyik vagy másik irányba. Ha meg hagyjuk eltemetve az eltemetetteket, akkor önmagunk előtt is kiszámíthatatlanok leszünk. Kb röviden ennyi, nem bírtam tovább visszatartani…
március 12th, 2009 at 20:09
Köszi, Kriszta! Végre valaki, aki nem a saját fantáziáit próbálja kivetíteni rám…
március 13th, 2009 at 22:26
egyetértek az előttem szólóval…
fontos az önismeret, és kell is, hisz a legjobb kutatási terület épp, mi magunk /hogy mi miért van/ persze csúnya dolgokat is lehet találni… de egy kis perverzió, vér és ágybapisilős szorongás még nem a világvége.