Évek óta először vettem a kezembe szlovák nyelvű regényt. Ahogy sétálgattam a könyvtárban a polcok között, eszembe jutott, hogy utoljára alapiskolában olvastam szlovák irodalmat. Vagyis irodalmat szlovák nyelven, hogy egész pontos legyek. Az egyetemen már nem magyarul folyt az oktatás, újságot is vásárolok államnyelven meg barátaim is vannak szlovák nemzetiségűek, úgyhogy nem nevezhető hiányosnak a kapcsolatom ezzel a szláv nyelvvel, de ha szabadidős olvasásról van szó, akkor az magyar vagy német. Gondoltam, most változtatok ezen.
Mivel komoly irodalmi olvasmányra most nincs hangulatom, s az ötlet is váratlanul ért (igen, igen, néha meg tudnak lepni a spontán döntéseim) levettem a polcról az első könyvet, amin megakadt a tekintetem: Thomas Harris: Mlčanie jahniat (A bárányok hallgatnak). Miért is ne, a film is bejött.
Ma délután kezdtem el olvasni, hazafelé jövet Budapestről a vonatban. Jól is haladtam vele, míg be nem ült a kupémba egy szlovák házaspár három gyerekkel. Családi kiruccanásról tartottak hazafelé Párkányba (nem ottaniak, csak üdültek ott). Semmi baj nem volt velük, abból az egyszerű fajtából valók, amely ebédre szendvicset csomagol, a vacsorát meg a vonatban fogyasztja el kézzel. Ez még inkább szimpatikussá tette őket, mint ellenszenvessé. Ami viszont elszomorított, hogy a beszélgetés során (természetesen szóba elegyedtem velük) rájöttem, hogy valamelyik szülő magyar (szerintem az anyuka), a gyerekeken viszont láttam, hogy semmit nem tudnak magyarul. Aranyosak, értelmesek és jól nevelt kölykök voltak, csak nem magyarok…
Mikor Párkányban kiszálltak, sokáig bámultam a könyvembe anélkül, hogy elolvastam volna egy sort is. Olyan idegennek tűntek a szavak… A sok č, š, ť meg ä meg ľ betű. Arra gondoltam, hogy az a három fiú soha nem fogja tudni, hogy a “sz” és a “zs” nem ugyanaz, hogy a lyuk nem “liuk”, hanem “juk”, vagy hogy nem mindegy, hogy az u-ra két pontot vagy két vesszőt teszünk-e… Valószínűleg még azt is “keszenem”-nek fogják kiejetni, ha az édesanyjuk csípős magyar gulyását akarják majd hízelegve megköszönni… Egy pillanatra meggyűlöltem a szlovák nyelvet.
Pedig az nem tehet róla, hogy egy magyar anyuka nem tanítja meg a gyermekeit a saját anyanyelvére…
Ahogy elhagytuk Párkányt, újra elkezdtem olvasni. Tényleg izgalmas könyv, élvezem, pedig ismerem a végét.
június 25th, 2009 at 10:50
Olvasd el a Voros Sarkany-t, a Baranyok hallgatnak-nak a elozmenye najon jo, de ne nezd meg utanna a filmet mert k nem kozeliti meg
ami az anyukat illeti, hat szomoru … de tok ennel szomorubb es durvabb esetet, mindket szulo magyar,ertelmisegi, sa gyerekek megse szolalnak magyarul arrol nem is beszelve h. nem valljak magyarnak magukat