“Mama, kérlek, meséld el nekem, milyen volt az élet nélkülem…” Tudom, a dal az édesanyát érti a “mama” alatt, de drága nagymama, engedd meg, hogy most én meséljem el neked, hogy milyen az élet nélküled…
Mama, most lehet, hogy megint azt fogod hinni, hogy csak hülyeségeket beszélek, de mi még tényleg nem fogtuk fel, hogy te nem ülsz már ott a konyhában a vaságyadon, kendővel a fejeden, hokedlival a lábaid előtt, elbóbiskolva lehajtva a fejed… Anyuka mesélni akart neked a temetésről (érted, a Te temetésedről Neked?!), Ivetka be akart szólni Neked, hogy már megy haza, keresztapa valamit kérdezni akart Tőled nagyapáról, én meg lefekvés előtt automatikusan a konyhába nyitottam be, hogy jó éjszakát kívánjak.
Még a kis Zsófi is is keresett ma az ágyon, nézegetett jobbra-balra, valamit hiányolt. Hát Téged. Aztán meglátta a képed. Bizony, kitettük az ágy felé, tudod, azt, amin olyan szépen mosolyogsz Dominikra. Nyomtatok majd még többet is, Hál’ istennek találtam párat rólad, pedig úgy haragudtál, ha fényképeztelek. Most nagyon örülök, hogy nem hagytam magam, s lekaptalak párszor. Sőt. Még videóm is van. (Nyugi, azt nem teszem fel ide).
S Te hogy vagy? Mi a helyzet ott fenn? A gondodat viselik rendesen? Van mindig friss hideg víz az ágyad mellett? Kenyeret is kapsz eleget a leveshez? S főzőcsokijuk van olyan, amilyet te szeretsz? S a legfontosabb, a kedvenced, a puffasztott rizs, ugye, nem sajnálják Tőled? Ajánlom nekik, hogy szépen bánjanak Veled, mert előbb-utóbb találkozunk ott, s akkor ne akarjanak a szemem elé kerülni, ha elégedetlenséget érzek majd a hangodon.
Képzeld, anyuka továbbra is úgy imádkozik esténként, mint Veled. De a rózsafüzéredet én tettem el. Tudod, azt az átlátszósat, ami mindig szétjött a kezedben, s mindig engem kértél, hogy rakjam össze. Vigyázni fogok rá, ne félj. S használni is fogom, ígérem, minden év július 5-én biztosan!
Igen, ezt a július 5-ét soha nem felejtem el. Mint ahogy Téged sem. Meg hogy megvártál. Soha nem kullogtak még annyira lassan az óramutatók, mint aznap az úton Pozsonytól hazáig. És soha nem rohantak még olyan gyorsan a percek, az utolsó közös perceink, mint aznap az én érkezésem és a Te távozásod között…
“Meg fogok halni, fiam” – mondtad, mikor legutoljára búcsúztunk. S nekem elszorult a torkom. Valahogy éreztem, hogy ez most nem a szokásos panaszkodásod arról, hogy 18 éve ágyhoz vagy kötve, hogy ez most komolyabb, semmint hogy a szokásos poénjaimmal el tudnám űzni… Annyira örülök, hogy akkor visszamentem az ajtóból, s megöleltelek, s hallhattam még ahogy mondod, hogy “én is téged, fiam, én is téged.”
Vasárnap már nem tudtál szólni. De én éreztem, hogy hallod, amit mondok, hogy érzed, hogy ott fogom a kezed. Igen, láttam, ahogy rám emelted a tekinteted, mielőtt véglég lecsuktad volna a szemed. Ott voltunk mind körülötted. Emlékszel, hányszor összejártunk esténként nálad, mikor még a kicsi házban laktál? Nem tudom, hogy fért be mindenki abba a kis szobába, de úgy szerettem azokat a kacagós, mesélős estéket.
Mikor meséltél a gyerekkorodról, a háborúról – a pisilős sztori, jaj, azt mennyire szerettem, ahogy azt leadtad, jóízűen kacagva, szinte beleremegett az egész ágy – anyukáék gyerekkoráról, nagyapáról, akit már 42 évesen eltemettél, a mi csínytevéseinkről, azokat a történeteket nem lehetett megunni.
Most vasárnap is ott voltunk mind veled, még egyszer utoljára magad köré gyűjtöttél minket. De már nem meséltél, nem nevettél… Azt se súgtad a fülembe, amit korábban szoktál, mikor ketten maradtunk, hogy “gyere, súgok neked valamit, de ne mondd el senkinek, még anyádnak se…” Nem mondtam, mama, nem mondtam el senkinek. Én is súgtam ott az ágyadnál valamit a füledbe, nem volt titok, mégse beszéltem erről soha Neked. Köszönöm, mama, hogy még adtál esélyt nekem, hogy ezt elmondhassam Neked.
július 21st, 2009 at 05:09
Reszvetem….