Sűrű feketeség – ennyit látok, mikor belépek az ajtón s összezárul mögöttem a függöny. “Én nem félek a sötétben, én nem félek a sötétben” – ismételgetem magamban, de érzem, hogy összeszorul a gyomrom. Igaza volt a pultos lánynak, ez nem szokványos fénytelenség, amihez lassan hozzászoknak a szemek, s megtalálják a tárgyak körvonalait. Ez tényleg állhatatos koromsötét. S én valóban vak vagyok.
Heten-kilencen lehetünk a teremben – elmulasztottam megszámolni induláskor, ettől picit mérges leszek magamra. Feszélyez a szűnni nem akaró sötétség. Igyekszem Veronika mögött maradni, s kitapogatni a terem szélét, vagy legalább valami kapaszkodót találni. Fal helyett egy női testrészt súrol végig a kezem. Ettől hirtelen zavarba jövök, most már mozogni se nagyon merek. A többiek kedélyesen vihorásznak, a jelek szerint bátrabban mozognak, mint én. Ez tovább fokozza a kellemetlen feszélyérzetemet. Ekkor valahol a terem közepén váratlanul megszólal a vezetőnk: hangja magabiztosságot és bizalmat sugároz. Ettől kicsit enyhül a feszültség bennem.
Bemutatkozik – Misi, 41 éves, 29 évesen vesztette el a látását – gyakorlatilag teljesen, a mi neveinket is megkérdi – kiderül, hogy csak két lány van közöttünk, közben elsüt néhány szakállas poént, s én mosolyogva állapítom meg, hogy ügyesen végzi a dolgát: a gyomrom visszanyerte a régi formáját, a pulzusom lecsillapodott, s még néhány bizonytalan lépésre is rászánom magam. Hirtelen belebotlok valakibe: ez egy szőrös kéz, ő nem Veronika. “Elnézést, bocsánat!” A szőrös kéz tulajdonosa elnézi, én meg újra begörcsölök.
A nevetések és motoszkálások közt meghallom Veronika hangját – valahonnan távolról kérdez valamit a vezetőnktől. Andrásról fogalmam sincs, hogy merre lehet. Megijedek, hogy szem elől tévesztettem a két társamat, akikkel jöttem, s teljesen ismeretlen emberek között maradtam. A májusi egyházgellei képzésünk jut eszembe, a háromnegyed órás csend, meg az, hogy bármit csinálhatok úgyse sértek meg semmilyen szabályt, mert azok csak az én fejemben vannak. Erőt veszek a félénkségemen, s megszólalok: Veronikát majd Andrást szólítom. Segítséget kérek a vezetőnktől, egy ismeretlentől.
Hát erről a kiszolgáltatottságról beszélt az elején Misi… Vakon megbízni ismeretlenekben. Szó szerint… Hirtelen eszembe jut az a nap a nagydaróci alapiskolában, mikor mindjárt reggel összetörtem a szemüvegem, s nélküle, a szemem mesterséges világa nélkül kellett végigülnöm az órákat, ebédelni a nagyszünetben majd elsétálni a buszmegállóhoz. Rohadtul utáltam, hogy arcvonások helyett csak elmosódott foltokat látok, hogy a nagybetűs feliratok is csak egyenes csíkoknak tűnnek, s hogy a tárgyakat is csak pár lépésről ismerem fel.
Mit nem adnék most ezekért a homályos foltokért s elmosódott kontúrokért…
Kezdem teljes lényemen érezni a vak lét nyomasztó súlyát, pedig még csak pár perce kezdődött az utazásunk a láthatatlan világba.
“Amikor az érzékeid vezetnek” (1. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (2. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (3. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (vége)
szeptember 8th, 2009 at 08:47
hát én ezen bizony jól meghatódtam itt korareggel. őőő… kösz
szeptember 8th, 2009 at 10:26
Mindig is érdekelt ez a kiállítás, jó, hogy írtál róla! Várom a többi részt!
szeptember 8th, 2009 at 13:09
idenre varjam a masodik reszt…….?