Teljesen elvesztettem az időérzékem. Az lehetséges, hogy már egy órája benn vagyunk? Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy hosszú órák teltek el azóta, hogy utoljára éreztem az arcomon a napfény simogatását? 16.15-kor indul a buszom, azt nem késhetem le. Csiklandozó csábítást érzek, hogy előhúzzam a zsebemből az elrejtett karórám, de ellenállok neki. Nem akarok a busszal foglalkozni, nem érdekel, mi lesz, ha elkésem, folytatni szeretném ezt a láthatatlan utat.
Újra függönyt érzek magam előtt – itt a bejárat a következő terembe. Ezúttal nem tárgyakat kell felismernünk, hanem szobrokat. “Ez egy ölelkező pár” – csendül fel újra Misi hangja, én meg mérgelődöm magamban egy sort, hogy miért árulta el, kíváncsi lettem volna, hogy ki tudom-e tapintani. Megpróbálom legalább beazonosítani a figurákat: óvatosan hozzáérek az embernagyságú kődarabhoz – hideg és érces – s elkezdem lassan körbejárni a tenyeremmel. Még a szememet is behunyom hozzá, pedig az orromig se látok. Mégis, így sokkal könnyebben tudok az ujjbegyeimre koncentrálni. Valaki mögém ér, néhányan elkezdenek poénkodni, képtelen vagyok a tenyeremre összpontosítani. Nem tudom kivenni, hogy épp milyen testrészt tapogatok. Közben érzem, hogy mögöttem várakoznak. Türelmetlen leszek, gyorsan végigsimítom a szobrot s csalódottan elindulok megkeresni a többit. De Misi megállít, s kérdezés nélkül felemeli a bal kezem, a jobb-ból a hasam előtt félkört formál, pont mintha egy karcsú derékra tapadna rá, a hátamat meg enyhén hátradönti. “Így áll a fiú, s a kezében tartja a lányt. Te is ideképzelhetsz magadnak valakit.”
De én nem akarok odaképzelni senkit. Inkább azt szeretném tudni, hogyan vette észre, hogy megint segítségre van szükségem. Mert megint nem a saját ritmusomat követtem, hanem engedtem a külső nyomásnak, Pedig lehet, hogy ez a nyomás csak a saját fejemben létezik… De jó lenne ezeket a tévképzeteket itt hagyni a sötétségben…
Misi egyébként egész idő alatt dumál: vagy történeteket mesél – naná, hogy a saját sztorijait, vagy poénkodik – általában minket szívat, de néhány beköpése a vakok számlájára olyan, amilyet csak egy világtalan engedhet meg magának. Eleinte picit zavart a locsogása, mert erőltetettnek éreztem, de szépen lassan megszokom, némelyik viccén már kuncogok is. Azt viszont meredt arccal hallgatom, hogy voltak olyan kollégái – persze nem sokáig -, akik visszaéltek a helyzetükkel, s lányokat fogdostak a sötétben. Már pont ott tartok, hogy elszörnyülködve megdöbbenek, mikor eszembe jutnak a korai kamaszévek első diszkói, ahol versenyeztünk, hogy ki fogja meg több lánynak a fenekét a táncparkett tömegében. Úgyhogy inkább nem csatlakozom a felhőkölők táborához. Én hál’ istennek gyorsan leszoktam erről a játékról (és nem csak azért, mert általában veszítettem). Úgy látszik, nem mindenkinek sikerül első nekifutásra. S lehet, hogy a másodikra sem…
Az a kérdés jár a fejemben, hogy vajon a komplexusát leplezi a humorral vagy már tényleg így feldolgozta a látása elvesztését. Végül az utóbbira szavazok: magabiztossága és figyelmessége, amit a saját bőrömön is tapasztalok, azt mondatják velem, hogy ez az ember már saját magán is képes nevetni. Nekem ez nem mindig sikerül…
Újra a csajozás a téma. Ezúttal a saját sikereivel dicsekszik el a mi Misi barátunk: hogy hányan – lányok! – hagyták ott neki a telefonszámukat, hívták meg egy italra vagy akartak randizni vele egy-egy ilyen körbevezetés után. Hangjában egészséges önbizalmat s nem hencegést érzek. S szavai is ezt igazolják: “Azt azért tudni kell, hogy ez nem nekem szól, hanem a kiszolgáltatottságnak. Rám vannak szorulva, én jelentem számukra itt benn a biztonságot, ez imponál nekik, nem én, mint én önmagam.” Ezzel az alázatos józansággal és természetes magabiztossággal megint lenyűgöz.
Az utolsó terem egy bár: fotelekkel, asztalokkal meg bárpulttal. Én az utóbbi felé veszem az irányt, mivel András és Veronika is ott találtak maguknak helyet. Picit nehézkesen sikerül felülnöm a bárszékre, amit először kínosnak érzek, aztán mikor rájövök, hogy úgyse látja senki a bénázásomat, eszembe jut pár alkalom, mikor szintén nehezemre esett felkapaszkodni erre a magas ülőalkalmatosságra. Pedig akkor nem volt vaksötét…
Ez megmosolyogtat, de Veronikával most inkább nem osztom meg a derűm okát. Inkább rendelek egy sört. Nem magyar löttyöt, hanem dobozos Heinekent. Misi a pincér, fizetni csak apróval lehet, vagy később kinn a pénztárban. Előveszem a pénztárcám, bár tudom, hogy keverten van benne euró és forint, ráadásul nem is kevés, úgyhogy esélytelen kitapogatni őket. De hagyom, hogy Veronika megpróbálkozzon vele. Pár perc után ő is feladja.
Szerencsénk van: épp nincs semmilyen csoport utánunk. Van időnk, nem kell sietnünk. Én önkéntelenül a zsebemhez nyúlok ugyan, de aztán visszateszem a kezem a pultra, s nyelek a sörből. Jólesik, de böffenteni nem merek. Amíg iszogatunk, Misi készségesen válaszolgat a kérdéseinkre. Veronikával cseveg a legtöbbet. Azt már korábban is észrevettem, hogy kiszúrta magának. Ezen semmi meglepő nem lenne egy látó hetero férfi esetében, de az hogy a vizuális élmény nélkül is felfedezte magának, kifinomult ízlésre vall. Mi lett volna, ha nem csak a bársonyos hangot hallja, hanem a karcsú formákat és szelíd tekintetet is látja? Huh, de ezt ő nem fogja soha látni… Most újra elkezdem nagyon sajnálni a vakokat, s őszintén hálás vagyok a szemüvegemért. Pedig milyen sokáig komplexusom volt miatta. Évekig. Bár már rég megbékéltem a rövidlátó szemeimmel s elfogadtam a szemüvegem, szerencsésnek még soha nem éreztem magam miatta. Most igen.
“Amikor az érzékeid vezetnek” (1. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (2. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (3. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (vége)
szeptember 11th, 2009 at 21:51
…erdekes tapasztalat…
szeptember 12th, 2009 at 22:13
Pilzeni nem volt? ..Kezdek nagyon kivancsi lenni a Veronikara