Misi tudta, hogy meg fog vakulni. Már annak is örülhet, hogy 28 évig látott. Aztán egyik este leoltotta a villanyt, ami örökre kialudt számára, reggelre odalett a szeme világa. Bár azt mondja, nem teljesen vak, nagyon halvány foltokat még lát. Mi nem látjuk egymás arcát, de a pillanatnyi rezzenéstelen csend önmagáért beszél: mindenkinek végigfut az agyán, mi lenne, ha… Én legalábbis erre gondolok: vajon én hogy élném meg a vakságot? Beleborzongok.
Inkább elhessegetem a gondolatot, s én is felteszek pár kérdést.
“Te honnan vagy? Töröd a magyart, nem?” Hirtelen mintha leforráztak volna. Odabököm, hogy “palóc vagyok, felvidéki”, de a hangomból hiányzik a meggyőződés. Ez most nagyon szíven üt s egy rég összeforrtnak hitt sebet tép fel, szétmarcangolva egy felejthetetlen délután illúzióját is. Megint egy gyerekkori kép villan be az agyamba: az unokahúgommal egész délután egy hatalmas nagy kacskaringózó kígyóvár felépítésén fáradozunk három csomag kártyából, s várjuk, hogy keresztapám megérkezzen munkából, hogy megmutassuk neki. Épp készen vagyunk, mikor meghalljuk a hangját a bejárati ajtóban. Lélegzetvisszafojtva guggolunk az ajtó mellett, mikor egy hirtelen huzat lebillenti a legszélső kártyalapot, az meg, mint a dominó, dönti le a következőt, ami nekidől az utánalévőnek, az meg az azt követőnek…
Mint egy kártyavár, úgy érzem összedőlni magamban a láthatatlanságban szerzett élmények fellegvárát. Nagyon jól ismerem ezt az állapotot: mikor egyetlen külső zavaró tényező kizökkent a belső nyugalmamból, s magával ránt a mélybe: a szorongások, berögződések és félelmek néma magába zárkózásába. Látom vékonyodni a kötelet, ami a körülöttem lévő, eddig csodálatosnak megélt világgal összeköt: madzag lesz belőle, aztán pamuttá soványodik, akár egy tűbe is bele lehetne fűzni, már csak cérnavastagságú… A legrosszabb, hogy kristálytisztán látom, mi fog történni, de képtelen vagyok tenni ellene. A szemem előtt válik a varázslatos másfél óra egyetlen másodpercnyi megszégyenüléssé és megalázó lidércnyomássá. Hány gyönyörű kirándulás, fergeteges buli vagy kalandos utazás volt kénytelen magára ölteni egyetlen keserű perc fojtogató kényszerzubbonyát, csak mert képtelen voltam a komplexusaimon felülkerekedni?!
De mintha az elmúlt egy-másfél óra kellemes élményei nem volnának hajlandóak harc nélkül megadni magukat egyetlen kellemetlen pillanatnak: ezúttal nem csak tudomásul veszem az érzelmi rövidzárlatot, hanem van erőm tenni is ellene. Nem akarom hagyni, hogy egy meggondolatlanul érzéketlen, de nem szándékosan sértő kérdés ezt az egyedülálló kiállítást egy emészthetetlen emlékké csúfítsa.
Eszembe jut a karvai szombat reggel, mikor a napköszöntőben körben állva közösen vettünk egy nagy lélegzetet s jól kifújtuk magunkból a levegőt, s vele együtt az otthoni gondjainkat, bajainkat, nehézségeinket. Veszek egy nagy levegőt, s mikor már szinte a rekeszizmom is pattanásig feszül, szép lassan elkezdem fújni kifelé a mellkasomból, bele a nagy fekete ürességbe. Csendben, hangtalanul, hogy még a mellettem ülő Veronika se vegyen észre semmit a belső tusámból. A láthatatlanság újra a szövetségesem. Miközben már egy szusszanásnyi levegőt sem érzek a tüdőmben, látom, hogyan vastagodik újra puha pamuttá, majd tartós kötéllé a már pattanásig feszülő cingár cérna…
Iszom egy korty sört. Veronikát is megkínálom. Ő nem kér. A következő lélegzetvétel után egy kérdést hallok a sötétben. Olyan mintha az én hangomon szólna valaki: palócos, kicsit gyors, de kristálytiszta és határozott. Ez az én hangom. Azé a fiúé, aki akkor régen, az unokatesója gyerekszobájában elkapta a kilencedik vagy tizedik kártyalapot, s ellenkező irányba döntötte le, hogy ne dőljön össze dominóként az egész építmény. Végre megtaláltam.
* * *
Ugyanannál a függönynél vagyunk, mint az elején. Mögötte az ajtó, ami elválasztja a láthatatlan világot a látható valóságtól. “Nem akarok kimenni. Maradjunk még” – súgja oda nekem András. Nem válaszolok, de önkéntelenül is a szemem elé teszem a kezem mikor nyílik az ajtó s megjelenik az első fénysugár. Újra látok. Az első pillantásom Misire vetem: teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. De nem csak ő, valahogy minden más, mint befelé menet volt.
Így meg tud változni a világ másfél óra alatt?
“Amikor az érzékeid vezetnek” (1. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (2. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (3. rész)
“Amikor az érzékeid vezetnek” (vége)
szeptember 12th, 2009 at 18:44
Hú, hát azért ez a “töröd a magyart” elég durva.
szeptember 12th, 2009 at 22:22
vigyel el egy ilyenre Bratukam!….nagyon kellene
szeptember 20th, 2009 at 06:25
Peter, gondoltal mar arra, hogy konyvet irj? Komolyan gondolom,
nagyon szepen irsz.
szeptember 21st, 2009 at 00:30
Xx: köszi szépen! Igen, szeretnék könyvet írni. Egyszer. Majd. Ha úgy fogom érezni, hogy van egy könyvnyi mondanivalóm…