Brémai virtuális útinaplóm versért kiált. Képzeletbeli üres oldalai egymás után rázzák le magukról a betűket mikor végigszántom velük a sorokat, mert nem találják bennük a rímeket. A szavak nyugtalanul vakaródznak: “kinőttük a mondatrészek szürke egyenruháját, költői képek és szimbólumok akarunk lenni!” Az eddig szófogadó írásjelek sztrájkolnak: “Összekötünk elválasztunk kérdezünk felkiáltunk Hadd legyen szabad egyszer igazoltan hiányoznunk
Van egy félelmetes szövetségesük: egy képzetlen, de nagyszájú költői én bennem, aki pimaszul Tartarosz hegycsúcsára szökött a hétvége élményeinek csodalámpájával. Hadészi magabiztossággal és dölyffel figyeli, hogyan szenved próza pajtása, hogy előcsalja, megformálja, bemutassa emlékeim lámpásának legújabb szellemeit. Mindhiába: akármilyen derék legény próza barátunk, nincs olyan eszköz a tarisznyájában, amivel elérhetné a célját.
Pedig a lámpás lakói kikívánkoznak. S olyan szívesen mesélnének…
(Arról, hogy milyen gyorsan elrepül a három és fél órás út egy izgalmas regény társaságában a Bréma-Bonn vasútvonalon.
Arról, hogyan kell megszervezni egy szinte hibátlan ismerkedő hétvégét hat ország 85 ösztöndíjasának.
Arról, milyen kitűnő példája a német precizitásnak a DAAD felépítése és működése.
Arról, hogy mekkora motiváló erő találkozni több tucat hasonló cipőben járó fiatallal.
Arról, hogy egy középkorú németnek is lehet humorérzéke és empatikus készsége.
Arról, hogy a balti államokban is szép lányokat szülnek az anyukák.
Arról, hogy a legszebb virágok mégis Szlovákiában és Csehországban nyílnak.
Arról, hogy, nyelvi rokonság ide vagy oda, semmit nem értek észtül.
Arról, hogyan lehet egy este ötvenszer elismételni, hogy 1. honnan jöttem, 2. melyik német városban tanulok épp, 3. mi a PhD-munkám témája. S közben nem összeomlani idegileg.
Arról, hogyan lehet városnézés közben elbeszélgetni Istenről, hitről, az Egyházról. Egy ateista lett lánnyal németül.
Arról az elkeserítő beismerésről, hogy jellempróbáló elvi kérdéssé vált a magyarságom felvállalása nyolc-tíz szlovák előtt.
Arról, hogy ismételten beigazolódott az állítás: a fiatal szlovák értelmiség nem nacionalista.
Arról, hogy van fiatal szlovák értelmiség, amely megállja a helyét Németországban. Is.
Arról, hogyan lehet három sör és öt vodka után egy hatalmasat bulizni.
Arról, hogyan lehet három sör és öt vodka után elfelejteni a fogyasztott mennyiség számolását.
Arról, hogyan lehet úgy idegenvezetést tartani egy múzeumban, hogy az másnaposan is élvezhető legyen.
Arról, hogy milyen üdítően tud hatni egy csésze capuccino. Vasárnap délután, Bonn főterén, egy kávézó teraszán, gyönyörű napsütésben, október végén.
Arról, hogy új tulajdonosa van a VLNK-címnek. (Világ Legszebb Női Keze)
Arról a huncut gondolatról, hogy mi lenne akkor, ha a világ legszebb női kezében lapuló vonatjegyre nem Drézda, hanem Bréma lenne nyomtatva.
Arról, hogy “a mi lenne akkor, ha” kezdetű gondolatok értelmetlenek. (Schade. Für sie…)
Arról, hogy beszélgetve még gyorsabban elrepül a három és fél órás vonatút Bonn és Bréma között.
Arról, hogy hazaérkezéskor mennyivel jobb érzés úgy elfordítani a lakáskulcsot a zárban, hogy “remélem, még fenn vannak”, mint úgy, hogy “remélem, már alszanak a többiek”.)
…de nem tudok verset írni. Sajnos. Pedig van, amit csak egy költeménnyel lehet kifejezni. Például egy megzenésített angol szonettel.
október 28th, 2009 at 14:15
ooo, hogy oda ne rohanjak…..