Színtisztán emlékszem: egy szombat délután volt, két vagy három hete, amikor először találkoztunk. Szerintem ő már az első pillantás után tudta, hogy vissza fogok fordulni hozzá. Miközben a többiekkel próbáltam ismerkedni, végig a tarkómon éreztem a tekintetét. Nem szólt semmit, közeledni se próbált, csak néma magabiztossággal várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Tudta, mit csinál, s neki lett igaza. Azóta a mindennapjaim része lett. S most visszagondolva egyre biztosabb vagyok benne, hogy valójában nem is én választottam őt, hanem ő engem…
Valahonnan ismerős volt a neve, mintha már hallottam volna valahol, mintha valaki már mesélt volna róla. De nem bírtam rájönni, hogy mitől ismerős. És azt se tudom megmondani, mi fogott meg benne. Külseje inkább szerényen szelíd, mint kirívóan csábító. Az alakja meg inkább molett, mint karcsú. De azt már megtanultam, hogy nem a külső, hanem a belső szépség számít. S pont ez az, amivel levett a lábamról: nem csak kitűnő emberismerő, hanem humorérzéke is van, a legfárasztóbb napom végén is meg tud nevettetni egy hihetetlen szófordulattal, vagy éppen megvigasztalni egy bölcs megjegyzéssel. Megvan az a csodálatos képessége, hogy képes mindig a hangulatomra hangolt hangon szólni. Nem tudom, hogy csinálja… Egyszerűen azt nyújtja, amire épp vágyom: kötetlen, laza kikapcsolódást a hosszú könyvtárazások után.
Először csak esténként találkozgattunk. Aztán napközben is. Volt olyan is, hogy együtt reggeliztünk. Még Bonnba is elkisért. Hála neki, úgy elröpült a párórás út, mintha csak egy perc lett volna. Mert megállás nélkül mesélt: egy párizsi albérlet lakóiról, Frankról, a nyersmodorú szakácsról, Camille-ről, a művészhajlamú anorexiás lányról, Philibert-ről, a félénk arisztokratasarjról és Paulette-ről, az öregotthontól rettegő nyugdíjasról.
De nem egyhangúan mesél ám, hogy közben küzdeni kell az ásítozással meg a szemek nyitva tartásával, és nem is követhetetlenül, hogy az ember elveszik a mellékszálakban vagy halálra unja magát a tájleírásokon meg a szereplők bemutatásán. Dehogy! Úgy képes mesélni, hogy az ember a történet részének érzi magát. Ellenállhatatlanul elkezd drukkolni Franknak, hogy cserkéssze már be végre Camille-t, menthetetlenül beleszeret Camille különc természetébe, óhatatlanul is elkezdi idegesíteni Philibert dadogása és tudat alatt a saját nagymamájával azonosítja be Paulette-et.
De mint minden történetnek, s mint a legtöbb szerelemnek, ennek is elérkezett a vége. Már akkor megritkultak a találkozásaink, mikor megvettem a bringámat, mert nem villamosoztunk többet együtt. A végére ő is megváltozott: komolyabb és érzelgősebb lett. Talán giccses is. Egy icipicit. De nem volt szomorú. Egy pillanatig se. Még tegnap se, mikor pontot tettünk közös kalandunk utolsó fejezetének végére.
Ő már azon a szombat délutánon tudta, mikor a könyvesbolt zsúfolt földszintjén a mozgólépcső mellett némán elcsábított, hogy néhány nap vagy hét jut csak neki majd az életemből. Ennek ellenére mindent elkövetett, hogy örömet varázsoljon a hétköznapjaimba meg a hétvégéimbe. Sikerült neki!
Köszönet érte, Anna Gavalda.
Anna Gavalda: Zusammen ist man weniger allein. Frankfurt, Fischer Verlag, 2009.
november 15th, 2009 at 12:51
Én is hallottam már róla, de még nem volt alkalmunk találkozni
Viszont most kiváncsivá tettél.
PS: A hosszú villamosozásoknak tényleg nagy előnye, hogy sokat lehet olvasni útközben. Hiányzik is
november 15th, 2009 at 13:10
Azt mondod, hogy megvolt neked Anna?
november 15th, 2009 at 15:13
Ha gondolod, karácsonykor szívesen kölcsönadom. Izé, ezt wassernixenek mondtam…
november 15th, 2009 at 18:38
húúúúú, na erre mondják, hogy csábító ajánlat…
naggyon jóóóó írás, embör!!!:)
november 15th, 2009 at 20:32
kölcsönvevés megegyezve.
november 15th, 2009 at 22:50
Oh, danke, danke, aeemit!
november 15th, 2009 at 23:13
hujjujjuj, ez tényleg gyönyörű. hibátlan asszem. a feléig azt akartam kommentelni, hogy úúú, éreztem ám már pár napja, hogy szerelmes vagy. és most tessék.
)) gratula
november 22nd, 2009 at 17:35
ajaj, amikor ma az Új Szóban a Blogmustrában (nekem még ma is nyomtatott papír kell ahhoz, hogy eljussak a netre:)) megláttam az írásod első pár sorát, rögtön kíváncsi lettem… bizony én is más végkifejletre számítottam, de így is tökéletes írás lett belőle…
november 22nd, 2009 at 20:58
Mi? A szUPjektiv a blogmustrában? wow wow wow Ez aztán a kellemes meglepetés!
november 23rd, 2009 at 21:20
Ejha… médiasztár vagy, és nem is tudsz róla?