05.45. Idejét se tudom, mikor keltem fel ilyen korán. Főleg hétvégén. Szombaton is nagy volt a kísértés, hogy lenyomjam a vekkert, s aludjak tovább. De ellenálltam neki, s 06.18-kor már egy metronómon robogtam Göttingen felé a Biblia-körösökkel a Navigatoren-Day, röviden csak N-Day 2009-re.
Nem voltunk sokan, becslésem szerint 30 körül, ebből kilencen Brémából., de pont elegen ahhoz, hogy meghitt családias légkör alakuljon ki. Valami olyan, amit eddig inkább a Felvidéktől keletre, mint nyugatra tapasztaltam. Mintha a hideg német merevség szabadnapot vett volna ki erre a szombatra, hogy az (együtt)érző lágy vonások is megmutathassák magukat.
Már a reggeli utáni ismerkedős játékok elkezdték olvasztani a jeget, de az igazi meghitt melegséget a közös éneklés hozta meg a Navigatoren göttingeni központjába. Aki énekel, kétszer imádkozik, ez futott át az agyamon, mikor körbetekintettem a teremben, s láttam a dallamok varázsában sugárzó arcokat: a vagánykodó ficsúrét, a meglepően szép göttingeni lányét, a különcködő pankét vagy a pumuklifrizurás suhancét. Mindegyiket áthatotta a dallamok békés örömhíre, a szeretet.
Ilyen felvezetés után nem lehet rossz előadást tartani. Még akkor sem, ha valaki egy olyan nehéz kérdésről próbál beszélni, mint az “Identitásunk Krisztusban”. Ráadásul idegen nyelven. Nem tudom mi volt bájosabb: a húsz éve Németországban élő hölgy amerikai akcentusa, vagy az igyekezete, hogy tömören mondjon sokat. Nem a magvas gondolataival lopta be magát a szívembe, a többiekébe se, hanem azzal a pozitív kisugárzással, amivel ötvenvalahány évesen is tudott új lendületet adni az egyetemisták együttlétének.
Hogy egy negyvenöt perces elcsendesülés és egy másfél órás városnézés is helyet kap a programban, az új volt számomra. De mindkettőnek nagyon örültem. Még akkor is, ha a kápolnában hideg volt, az “idegenvezetőnk” (a pumuklifrizurás suhanc) meg csak egy fokkal tudott többet a városról, mint bárki más közülünk. Azt is csak azért, mert neki volt egy papír a kezében, nekünk meg nem.
A találkozók szíve a kiscsoportos beszélgetés, így tartjuk a Hálóban. Hogy ez mennyire igaz, erről itt is meggyőződtem. Csak öten voltunk, hármójukat aznap láttam először, mégis sikerült adnom egy szeletet magamból: szokásaimból, vágyaimból, szorongásaimból, s kapnom egy darabot a többiekből: érzéseikből, félelmeikből, álmaikból.
A bőséges vacsora már csak hab volt a tortán. A közös hazaút szintén. Fáradtak voltunk, de olyan kellemesen, jólesően bágyadtak. Én annyira, hogy még a közös fotóról is megfeledkeztem. Pedig végig nálam volt a gépem. Azt hiszem, ez az egyetlen hiányérzet, mai maradt bennem az N-Day után.
november 23rd, 2009 at 08:57
Latom akarhova mesz, mindig ugyanoda jutsz
.