Szűk két hónap után újra egy ismerős arc. Otthonról. Pozsonyból. Méghozzá nem is akármilyen! Ő az egyik példaképem (kettő van összesen). Ebédeltünk egy jót együtt, aztán kávéztunk s mindeközben egy csomót beszélgettünk. Megmutattam neki az alakuló előadásomat is. Naná, hogy volt egy csomó megjegyzése. Természetesen mindenben igaza volt. Hát igen, ez ő, Jozef.
Elsős egyetemistaként mindaddig azt hittem, hogy ő német, amíg nem láttam leírva a nevét. A németje tökéletes volt. Pedig ő Jozef, s nem Joseph. Milyen jót szórakozott rajta, mikor elmeséltem neki, hogy mekkora gyomorgörcsökkel ültem az óráin azért fohászkodva, nehogy nekem szegezzen valami kérdést…
Aztán jött életem első szemináriumi munkája. Das Wassermotiv in Fontanes Effi Briest. Legalább három éjszakám ment rá a két ünnep között, de így is nagyot nyelve és az égre emelt tekintettel dobtam be a tanszék postaládájába…
“Eddig ez a legjobb munka, amit olvastam. Gratulálok!” Azt hiszem erre az érzésre mondják azt, hogy a fellegekben járni. Lehet, hogy ez volt az első munka, amit olvasott. Az is lehet, hogy a többi volt nagyon silány. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy utána örömmel jártam az óráira. S nem csak az övéire, hanem szinte mindegyikre. Elhittem magamról, hogy képes vagyok itt is megállni a helyem. Elhittem, mert elhitette velem.
Mint ahogy azt is, hogy többet ér egy diplomamunka a pozsonyi német sajtótörténetről, amiről még alig írtak, mint a 2657. elemzés Kafka rövidprózájáról vagy Thomas Mann motívumrendszeréről. És hogy én ezt meg tudom írni. Nála.
Meg is írtam. És talán többet tanultam ez alatt az idő alatt tőle, mint az egész öt év alatt mindenki mástól. Nem csak kitűnő tanácsokat tudott adni, de a motiváláshoz is nagyon értett. Hihetetlen érzéke van ahhoz, mikor kell megértést és vigaszt nyújtania, s mikor határozottan rendreutasítania, hogy senki se született tudósnak, meg kell dolgozni a tudásért.
Az államvizsga után letegeződtünk. “Na vééégre” – gondoltam magamban, mert titkon nagyon bosszantott, hogy a drámakörösök (azt is vezetett) már rég tegezték. Ők. Az én Mesteremet. Mikor én még pándoktoroztam.
Aztán csak nem szakadt meg a kapcsolat közöttünk. Pedig közben én lehúztam fél évet Hollandiában meg végigjártam egy szakítás minden kínját. Ő meg közben nemzett három gyönyörű gyermeket, öttagúra növelve családjának létszámát.
Aztán egy kofolázás alkalmával csak úgy, mintha az időjárásról beszélne, megkérdezte, nem lenne-e kedvem tovább tanulni…
Most kollégaként mutat be az ismerőseinek. Együtt ebédelünk. Kávézunk. Képeket mutat a gyerekeiről. Mesél a terveiről. És csak legyint, mikor azt kérdem tőle, hogy ezt hogyan csinálja.
Igen, ő Jozef, az egyik legokosabb és legszerényebb ember, akivel valaha találkoztam.
november 27th, 2009 at 15:16
irigyellek is,hogy neked van ilyen (szamkmabeli) példaképed (is). nekem nagyon hiányzik most, hogy nincs ki vezetgessen meg tanácsokkal lásson el a tanulmányaimban, de foleg hogy csak legalább inspiráljon. nagyon várom, hogy mehessek az ELTEre, hátha ott találok valami rokonlelket, uj témákat…
november 27th, 2009 at 17:57
Herr Tanzer… Effie liebt Tanzer… jó, ez így most bugyuta, de elsőévesként nem volt az. Olyan jó olvasni, ahogy írsz róla!
november 27th, 2009 at 19:29
egyetértek aeemittel, jó volt olvasni és irigylésreméltó, hogy ilyen jó kapcsolatod van valakivel, akit tényleg van miért tisztelni, kedvelni. És Effi, istenem Effi …