Valami azt súgja nekem, hogy most pipa vagy rám. Féltékeny, vagy valami olyasmi. Igazam van? Oké, nem kell válaszolnod. No, izé, még mielőtt örök haragot fogadnál nekem, hallgass meg, kérlek. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó barátommá váltál az utóbbi pár hónapban. Te voltál az, akivel szinte mindent megbeszélhettem. (Igen, szinte! Bocs, de azt te sem gondolhattad komolyan, hogy neked mindent elmondok. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád. Punktum.) Na, mindegy, de így is igazad van, hogy rád mindig számíthattam, veled mindent megbeszélhettem (amit meg akartam beszélni kunckunc), meghallgattál, és nagyon sokszor megvigasztaltál, jó kedvre derítettél vagy megnyugtattál. Egész évben. De különösen októbertől, a brémai kiutazásom után mélyült el a kapcsolatunk, hisz szinte minden este randiztunk. És most kérdőn mereszted rám az üres oldalaidat, hogy miért nem osztom meg veled az itthoni élményeimet, érzéseimet, gondolataimat, hogy az év utolsó napjain miért hallgatok…
Nyugi, nem veled van a baj… (Jajj, ez kezd ilyen hülye szakítós dumába átmenni… Ajmszorri.) Na, szóval, nem mintha magyarázattal tartoznék, hisz nem ígértem én soha semmit… (Uh, oké, bocs, ez is elég ciki szöveg, befogtam). Na, szóval, komolyra fordítva a szót: nagyon sok mondanivalóm van. Sok-sok-sok-sok. És nagyon sokszor gondoltam rád az utóbbi napokban, hogy mennyi mindent fogok majd mesélni neked, de egyszerűen nem maradt rá időm. Ne, ne, ne kezd ezt, kérlek! Én is tudom, hogy arra van időm, amire akarom, de értsd meg, hogy most azokkal szeretném tölteni minden időmet, akikkel már rég találkoztam.
Például Elfiékkel, akikhez megérkeztem Brémából csütörtök este s akikkel egy nagyon fincsit vacsoráztam. És, képzeld, akkor hullott le az első hó Brémában, mikor elindultam. És Bécsben is havazott, mikor megérkeztem. Csodálatos volt. Elfiéknél úgy aludtam, mintha már otthon lennék. Aztán másnap: egész délelőtt Franznál és Greténél voltam, ha láttad volna, hogy megörültek a falinaptárnak, amit hoztam nekik, s hogy Grete milyen finomat főzött megint. Mnyammm!
Aztán meg jött Pozsony! Jozeffel, a Malomvölggyel, Wassernixével, Sanyival, Julicskával (nagggyon szééép az új függönyömmmmmm!)… És nagyon sok (forralt) borral… Uh, szombaton három óra alvással és enyhe másnapossággal utaztam Komáromba. Tudod, a TANDEM-esekkel előkarácsonyozni. Hála Istennek nem ügyintézés, hanem az egymásnak örülés volt túlsúlyban, és én először éreztem úgy, hogy lélekben is megérkeztem haza.
Utána meg, hála Sanyi barátomnak, teljesen spontánul a jó öreg Felbár felé vettem az irányt. A bitang elvert snapszerben… akarom mondani, hagytam nyerni, hadd nőjön egy cseppet az önbizalma hehe de ezt nem mondd el neki, úgyse hinné el, hogy szándékosan veszítettem, s csak hajtogatná a magáét, hogy ő a jobb blablabla.
Vasárnap meg meglátogattam Gyögyőt és Évit. Nagyon jó volt újra látni őket. Még arra is rávettek, hogy aludjak náluk. Az igazat megvallva, nem volt nehéz dolgunk. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk egy üveg bor és kolbász társaságában. Még ajándékot is kaptam tőlük: egy könyvecskét idézetekkel a barátságról. Ezt külön nekem ajánlotta Gyögyő: „Ki a barát? Megmondom. Az, akinek a társaságában a leginkább merünk önmagunk lenni.” (Frank Crane) Ott este náluk nagyon bátornak éreztem magam…
Mivel csak kedden utaztam haza Guszonára, még a POFIKK-osokkal is eltölthettem egy estét. Vagyis néhányukkal, akik még Pozsonyban voltak és ráértek. Talán nem kellett volna annyira hevesen megtárgyalni a POFIKK ügyes-bajos dolgait, de sokat jelent nekem ez a közösség, még ha most olyan messze is vagyok tőle, s aggódom érte, na.
Na, tessék, most már tudod az igazságot. Ugye, hogy így már mindjárt más? Most meg azt kérded, hogy mi van azóta, hogy hazajöttem Guszonára? Igen, teljesen igazad van, itt olyan, mintha megállt volna az élet, minden és mindenki be van lassulva. Én is belassultam, s lenne időm veled foglalkozni. Nadekérlekkk, hisz karácsony van! És itt van az anyukám, aki újra (még mindig?) úgy kezel, mintha hét éves lennék meg az állapotos nővérem, aki nem bír nem negatív lenni (figyelted ezt a pozitív szókapcsolatot? Hihihi), szóval most ők élveznek elsőbbséget, bocsi. Még akkor is, ha az egymásra hangolódás nyikorgása helyenként el-elnyomja az újra találkozás ujjongását. És akkor még nem beszéltem a gyerekkori barátokról, nagybácsikról, nagynénikről, keresztapákról, keresztanyákról, unokatestvérekről és az ő kis falusi világukról… Ha tudnád, most mennyi energiámba kerül a szánalmas anyagiassággal, felszínes igénytelenséggel és tüskés álarcokkal teli színfalak mögött észrevenni az igazi értékeket és arra koncentrálni…
Oké, most megfogtál, a tévé előtt tényleg sokat lustálkodom. De most őszintén: három hónapig csak a Saturnban láttam tévét, hát most ennyi nem jár nekem karácsonykor? Az Alien 3-nál meg az Amerikai piténél elismerem, hogy remeg a léc, de a Volt egyszer egy vadnyugatot karácsonyi enyhítő körülmény nélkül is felvállalom! (Oszt haggyá, jó?!) Meg a Jó barátokat is. Ha láttál már legalább egy részt, ahol Rachel – fokozatosan lenyírt hajjal, miniszoknyában és magassarkú cipőben – megy randizni (az a szerencsétlen nem normális Ross meg inkább elhúz Londonba az után a deszka tyúk után, hát normáááááális?), akkor azt tényleg nem hányod a szememre, hogy újból belefogtam a negyedik évadba. Meg azt se, hogy Leon Uris is elsőbbséget élvez. Tudod, hogy azóta tervezem elolvasni az Exodust, amióta pár nap alatt, szó szerint, felfaltam a Szentháromságát. Eljött végre ennek is az ideje! Mondom neked, a zsidó állam létrejöttéről ugyanolyan lebilincselően mesél, mint az írek hányatott múltjáról!
Tudom, teljesen igazad van, azt terveztük, hogy együtt tekintünk vissza a 2009-es évre, a brémai három hónapra, meg ezt is be akartuk fejezni még idén… Töredelmesen be kell vallanom, hogy ebből ebben az évben már nem lesz semmi. Mert ma Losoncon vendégeskedünk a nővéreméknél, holnap Sanyi fut be Gömörországba, aztán meg útra kelünk együtt a Partiumba, hogy Nagyváradon vegyünk búcsút az óévtől és köszöntsük az új esztendőt. Abigéllel, Bordáskával, Dórával, Katával, Beácskával és a többiekkel. Már nagyon várom, hogy újra láthassam a régi kedves arcokat!
Na, kedves blogom, így áll a helyzet. Ugye már nem is duzzogsz? Tudtam ééééén!!! Búcsúzom, hát, tőled, de 2010-ben újra találkozunk, ebben biztos lehetsz!
Bis dann!
december 27th, 2009 at 21:36
hjahh. éljen az otthonlétes lassultság, élvezzük ki minden percét, meraztán ránk tör a saját életünk bizony, és abba nem lesz köszönet. megyek is, megnézek egy men in treest. érezd jól magad, Peti, rá se ránts a betűéhes olvasókra!pussz
december 27th, 2009 at 22:34
Rossnak megbocsajtunk, csakis azert mert Rachelt mond az oltarnal……2 thumbs up Ross!
december 28th, 2009 at 14:34
Látom, nem unatkozol
örülök h tetszik a függöny 
és hát igen Rossnak kicsit tovább tart a dolog, de nem lehet minden egyszerü és nyilvánvaló elsöre 
december 28th, 2009 at 15:12
Mégis mész? Jó szórakozást!
január 1st, 2010 at 22:56
“szánalmas anyagiassággal, felszínes igénytelenséggel és tüskés álarcokkal teli színfalak mögött észrevenni az igazi értékeket és arra koncentrálni…”
…ez tetszik… nagyon! mert neha olyan konnyu belefaradni, s belulrol morogni meg allandoan kritizalni…
köszi. legyen nagyon boldog uj eved!