Mikor Pozsonyban felszálltam a vonatra, hogy kiutazzam egy hónapra Berlinbe, még csak három hétre volt szállásom. Valahogy mégse izgultam. Gondoltam, majd találok ez alatt a három hét alatt valamit. Aztán teltek a napok, s alig tettem efelé lépéseket. Szinte már kezdett aggasztani, hogy ennyire nem izgat a dolog. Eltűnt volna belőlem a felelősségtudat, vagy mi?
Aztán összeállt a mozaik: kb. két nappal Anna visszaérkezése előtt – az ő szobájában laktam – kiderült, hogy Steffinek ezen a héten el kell utaznia, úgyhogy továbbra is lesz egy szabad hely a lakásban. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy lakhatok a helyén, nem kell más szállást keresnem. Tisztázó kérdésemre, hogy kell-e ezért fizetnem, egyszerűen csak annyit válaszolt. “Neeee, jetzt sind wir schon Freunde”
Később azt találta ki, hogy inkább mégis Anna mehetne az ő helyére erre a pár napra, mert olyan rumli van benn, hogy előttem röstellené magát. Aztán míg Brémában voltam, összepakolt egy kicsit.
Megnyugtató érzés újra megtapasztalni, hogy erőlködés nélkül is rendben mennek a dolgok a maguk útján. Csak hinni kell a gondviselésben. Meg az emberekben.
augusztus 31st, 2011 at 05:54