Ez a ma kicsúcsosodó, a kormánykoalíció széthullásához vezető kormányválság elérte, hogy újra a politika felé fordítsam a figyelmem. Már ahogy napközben a könyvtárban bele-beleolvasgattam a Sme online-tudósításába, éreztem, hogy ez most nem vaktöltényekkel való puffogtatás, hanem valóban ég a puskaporos hordóhoz vezető gyújtózsinór. Este 10 óra körül fel is robbant…
Mikor hazaértem a POFIKK-ról, már épp Radičová tartott sajtótájékoztatót a mentőövet támogató három koalíciós párt elnökével. Ahogy hallgattam a leköszönő kormányfőt és elfigyeltem a mögötte álló Figeľt, Bugárt és Dzurindát – hát nem érdekes, hogy utóbbit csak akkor lehetett látni, mikor Radičová félreállt…? – egy percig se éreztem azt, hogy valamit veszít az ország, vagy valamit veszítek én. Három kiöregedett, karizmáját és hitelét vesztett politikus, akiknek egyetlen érdemük, hogy ők nem Robert Fico. Nekem szánalmas volt hallgatni, ahogy egyöntetűen Sulíkot és az SaS-t nevezik meg hunyónak. Tudom, persze, ez a dolguk, ettől politikusok, hogy igyekeznek a fekete Pétert a másik zsebébe – mit zsebébe, homlokára – ragasztani.
Holnaptól kezdve biztosan nagyon sok okos szakértő meg fogja mondani a tutit: hogy ki miért felelős, ki mit miért csinált, vagy ki mit hol rontott el. Én sima választóként ma este csak azt tudom mondani, hogy az én szememben nőttek Sulíkék. Mégpedig azért, mert visszahoztak egy szinte már kiveszettnek hitt értéket a politikába: az elvhűséget.
Látod, Béla, látjátok, kedves hidasok, így is lehet…
És ezt úgy írom, hogy nem is vagyok liberális szavazó.