"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Nem tudom, mondtam-e, hogy Pätty, az egyik berlini lakótársam, filmeket is forgat. Szerintem egész ügyesen. Legalábbis ez nekem tetszett. Most egy újabb amatőr kisfilmet készítettek egy versenyre. A filmet itt lehet megnézni, s a “vote” gombra szavazni!!! Úgyhogy tessék csak bátran kattintani.
És figyelem: a leányka a filmben meg a másik volt lakótárs, az energiabomba Steffi.
Let`s go, Mädels! 
Egy szűk 13 órásra elnyúló vonatút után újra a Líščie Nivy 2-n hajtom nyugovóra a fejem. Nagyon beszédes ez a háromórás késés: szépen kifejezi, milyen szívesen maradtam volna még…
Auf Wiedersehen, Berlin, majd még jövök!
Mikor Pozsonyban felszálltam a vonatra, hogy kiutazzam egy hónapra Berlinbe, még csak három hétre volt szállásom. Valahogy mégse izgultam. Gondoltam, majd találok ez alatt a három hét alatt valamit. Aztán teltek a napok, s alig tettem efelé lépéseket. Szinte már kezdett aggasztani, hogy ennyire nem izgat a dolog. Eltűnt volna belőlem a felelősségtudat, vagy mi?
Péntek 22.23
“Moin” – köszön a pincérnő. Szemben Anke és Daniel ülnek. Egy év után újra Brémában!
Szombat 11.47
Sabinéval egy teázóban: vitánk beszélgetésünk a Katolikus Egyházról, a Bibliáról meg Istenről ugyanott folytatódik, ahol egy éve abbahagytuk. Van, ami nem változik…
Szombat 15.53
Korgó gyomor, előttem meg egy gombás pizza. Mégsem kap el a “hát ezt nem hiszem el”-érzés. Eva-Maria még mindig olyan törékeny, hogy rá nem tudok haragudni.
Szombat 23.57
Az utolsó happy hour-kör a koktélbárban, és egy 15 perces dialógus vége Daniellel, ami után töredelmesen bevallom: “So viel Mist am Stück habe ich lange nicht mehr gehört und geredet, Scheiße…” (A szeretetnyelvünk Daniellel kb. olyan, mint Szücsivel… persze, annyi különbséggel, hogy ez a szivatósdi igazi intellektuális kihívást jelent…:)
Vasárnap 12.25
Libabőrös hát és csillogó tekintet a Paulus-Gemeindéban egy gyönyörű gitáros énekkel tarkított nagyon hatásos prédikáció után az evangélikus istentiszteleten. Rég volt ilyen katartikus élményem templomban.
Vasárnap 16.34
“Hey Peteeeeeer, naaaa wie geht´s? (…) Uuuund, wie sieht´s mit den Frauen aus?” – a javíthatatlan nőcsábász kameruniak. És a változatlanul nyitott szívű, vendégszerető, vidám kameruniak. Meg a ragyogó arcú Steeve miközben meséli, hogy öt év után végre hazalátogat három hétre. Na, ők semmiképp nem maradhattak ki!
Vasárnap 22.17
“Ich scheiße darauf, was in der Bibel steht…” Az utolsó pillanatban sikerül elharapnom a mondat végét, de egy külső – nem hívő? – szemlélődő jót szórakozhat rajta, ahogy egy konok katolikus (én) vitatkozik egy még konokabb luteránussal (Sabine) arról, hogy milyen Isten és hogyan lehet, vagy nem lehet, a mennybe kerülni. A végén kötnek egy egyezséget: a konok katolikus többet fog Szentírást olvasni, a konok evangélikus meg többet fogja egyszerűen csak észlelni és érezni Isten jelenlétét a világban a Biblia nélkül.
Hétfő 12.33
Egy parádés villásreggeli Aaronnal az Alexben. Ez a 24 éves srác nagyon de nagyon emlékeztet valakire…
Hétfő 14.21
Egy erős, férfias kézszorítás Herr Nageltől az egyetemi könyvtár negyedik emeletén és egy “Es war wirklich sehr schön Sie wieder zu sehen”, amiről érzem, hogy sokkal több, mint egy tapasztalt professzor udvariassága.
Kedves brémai barátaim, köszönöm Nektek ezt a szép hétvégét!
“Die Mädels aus dem Reihenhaus holen ihre Hüte raus”
avagy
Pätty – én – Steffi
végre egy fotón
1. Megszereltem a lányoknak a szétesett fogast az előszobában. Remélem, legalább a nyár végéig kibírja, amíg nem jönnek a meleg kabátok…
2. Jelentem alássan: rászoktam a kávéra. Az ebéd utáni feketézés Ludkával kihagyhatatlan napirendi ponttá nőtte ki magát. Na, nem annyira az íze, mint a szieszta-érzés miatt.
3. Harmadszor is elmentem imprószínházba. A másodiknál jobbnak, az elsőnél gyengébbnek találtam őket. Részletes elemzés fáradtság, éhség és álmosság miatt ismeretlen időre elhalasztva.
„Man entdeckt keine neuen Weltteile, ohne den Mut zu haben, alte Küsten aus den Augen zu verlieren.” (Andre Gide)
Ezzel teljes ez a mai vasárnap.
Egy év távlatából visszatekintve a brémai tíz hónapból mindössze egyetlen apróság hiányzott: a WG-fíling. Illetve a kameruniakkal belekóstoltam egy picit, de aztán nyolc hónapon keresztül egyedül laktam. Most, ez alatt a pár berlini hét alatt a sors e téren is kárpótol: a lakótársaim teljesen lazák és nyitottak, és – úgy érzem – teljesen befogadtak. Van, hogy reggel együtt kávézunk, ha bevásárolni mennek, mindig odaszólnak, hogy nem kérek-e valamit és bevonnak a közös programjaikba. Pénteken például a barátaikhoz voltak hivatalosak vacsorára, ahova engem is magukkal vittek. Parádés este lett belőle: nem csak azért, mert a spenótos lasagne finomabb, mint valaha is gondoltam volna, hanem mert megint megismerkedtem egy csomó érdekes emberrel.
- Ich bin jetzt aber tottttal aufgeregt!
Nem ordított ugyan, de láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Ilyennek még nem láttam. Huh, egy pillanatra a vér is meghűlt bennem. Minden asszertivitásom elő kellett szednem, hogy visszatereljem a beszélgetést a békés, meghitt, barátságos mederbe, amilyen mindig szokott lenni. Hála Istennek sikerült. Aztán megittunk még két pohár bort – ő fehér rizlinget, én vörös merlót – s jól megtárgyaltuk a tanszékünk nagy gondjait. Éjfél körül meg elindultunk haza. Ő az U4-sel, én az U3-sal.
Azt hiszem, nem az Einsein Café lesz a kedvenc helyem Berlinben…
Frau B.-T.-t idén tavasszal ismertem meg Pozsonyban: egy előadást tartott a tanszékünkön, s minden vágya az volt, hogy megnézhesse a Duna-parti tájat Vajka és Bős között, mert egy regényben olvasott róla, s ha már itt van, szeretné személyesen is megismerni azt a vidéket, amiről olyan szépeket írt egy bizonyos írónő, akinek a nevét azóta elfelejtettem. Hát igen, érdekes óhajai tudnak lenni egy nyugdíjas német professzornőnek…