szUPjektív

Ma este hazaérkezvén azzal a hírrel fogadtak a lányok a wg-ben, hogy nem megy az internet. Az ilyen hírek hallatán általában önkéntelenül is összerándul a gyomrom – még otthon is, nemhogy külföldön – most mégis elintéztem egy vállrándítással. Ez vagy azért volt, mert olyan éhes voltam, hogy a hasamon kívül semmi nem tudott érdekelni, vagy azért, mert reggel kilenctől este hétig a könyvtárban dekkoltam, vagy azért mert újra hét ágra sütött a nap Berlin felett. Vagy mindegyik miatt így ebben a sorrendben. (Vagy már nem is vagyok annyira internetfüggő…)

Aztán jóllaktam, megittam egy cola-whiskyt (még Abigél hozta, de megfeledkeztünk róla), s láss csodát: az internet megjavult. Hát nem csodálatos, ahogy működik a férfi világ?

Még egy gondolat ehhez a faramuci időjáráshoz: Ambrus többször panaszkodott rá, hogy az őrületbe tudja kergetni őt, mikor hétközben süt a nap, hétvégére meg beborul, s elkezd szakadni az eső. Eddig – lévén a flexibilis munkaidőmnek – ezt a problémát annyira nem tudtam átérezni. Most tudom.

P. S.: Ígérem, ez volt az utolsó poszt, ahol a berlini időjárással foglalkozom.

“Zebra- és antilopsteaket egy kis krokodilhússal megspékelve és etióp sörrel leöblítve.” Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondat valamikor is elhagyhatja majd a számat, pedig ha édesanyám most kedvenc szokásához híven megkérdezné, hogy mit vacsoráztam tegnap, pontosan ezt válaszolnám. Tegnap este ugyanis afrikai étteremben voltunk Abigéllal, Steffivel, Pattyvel és a többiekkel.

Read the rest of this entry »

Egy foglalkozás (tanár), egy tárgy (biciklipumpa) meg egy nyitóhelyszín (tanári szoba) – ennyi “kellékre” volt szüksége négy színésznek meg egy zongoristának, hogy egy fergeteges improvizációs show-val szórakoztassa  két órán keresztül a közönséget. Méghozzá nem is akárhogyan. Aki ott volt csütörtök este a BühenRausch imprószínházban az Unferhofft (Váratlanul) társulat  produkcióján, az garantáltan úgy ment haza, hogy “engedjenek engem is most azonnal imprózni”! Én legalábbis biztos!

Read the rest of this entry »

Egy-egy hosszabb utazás kezdetekor, mikor bezárom magam mögött a bejárati ajtót és a duzzadó koffert húzva magam után elindulok a vasútállomásra/reptérre/parkolóba, nálam nem az szokott lenni a nagy kérdés, hogy otthon felejtettem-e valamit, hanem az, hogy vajon az, amiről megfeledkeztem
a. könnyen
b. nehezen
c. sehogy nem pótolható.

Read the rest of this entry »

Sok mindenre számítottam a berlini könyvtárral kapcsolatban, de azt nem gondoltam volna, hogy azzal a jelszóval fogok belépni a Grimm Zentrum wifi-hálózatába, amit a Gondová 2-n használok.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire brutálisan durva méreteket öltött már ez a globalizáció… És ezt a gondolatmenetet most nem folytatom tovább, mert szinte hallom, ahogy egy-két barátom elkezd mesélni arról, hogyan áll 10-15 éven belül a feje tetejére a világ és veszi kezdetét a harmadik világháború…

Inkább nyugovóra térek a békés kis ágyamban, mert holnap reggel 8.00-kor 9.oo-kor megint vár a könyvtár.

A mai napi

• fíling: az egyetem kávézójában tölteni a fél délelőttöt és nosztalgiázni a saját egyetemi éveinkről Ludkával
• csalódás: a Humboldt Egyetem főépületébe belépni és egy hatalmas nagy Marx-idézetet látni a főfalon
• öröm: megvenni a jegyeket a Hertha-Nürnberg meccsre jövő szombaton a Bundesliga nyitó fordulójában
• abszurd: egy lakatot venni, hogy a Grimm-Zentrum (a HU csúcsmodern egyetemi könyvtára!) ruhásszekrényeiben ott tudjam hagyni a táskám és a kabátom…

Akár egy átlagos pozsonyi vasárnapnak is beillett volna ez a mai: komótos ébredés fél tíz körül, ebédfőzés (bár erre már régen volt példa odahaza), mosás, F1-nézés és délutáni mise a városban. Azzal az apró különbséggel, hogy a mise nem a ferences templomban volt (vagy a szaleziánusoknál a Miletičen), hanem a Humboldttal szembeni St. Hedwigskirchében.

Read the rest of this entry »

Kiszállva az U2-es metróból a nyüzsgő Alexanderplatzról elindultunk a dóm óriási kupolájának irányába, elsuhantunk a délceg tévétorony mellett, integettünk a zavarba ejtőn vörös Városházának, képzeletben meghajoltunk Múzeum-sziget évszázados kincsei előtt, kereszteztük a legendás Friedrichstraßét, elsétáltuk II. Frigyes tekintélyt sugárzó lovasszobra mellett, a hársfák árnyékában tiszteletteljesen megálltunk a nagyra becsült Humboldt Egyetem főépülete előtt, megmosolyogtuk az orosz és amerikai nagykövetségek szomszédságát a Brandenburgi kapu tövében, néma elismeréssel köszöntöttük a büszke Reichstagot, majd egy szellős teraszon megittunk egy fehér kávét dupla adag tejjel. És ekkor izzott fel bennem először ellentmondást nem tűrően az a boldogító érzés, hogy én most tényleg itt vagyok Berlinben, nem egy napra, nem kettőre, nem háromra, nem turistaként, nem átutazóban, hanem egy hónapon keresztül itt a német fővárosban fogok ébredni, bevásárolni, sörözni, könyvtárazni, moziba menni, forma 1-et nézni, főzni, mosni, vasalni, bármitcsinálni, egyszóval: ITT ÉLNI!

Azt hiszem, sikerült lélekben is megérkeznem a Spree partjára. Köszönet érte Ludkának, hogy körbe vezetett kicsit, az esőnek, hogy elállt végre, a napnak, hogy előbújt a felhők közül, az internetnek, hogy bírta streamelni az F1 Német Nagydíjának időmérő edzését, az ellenőröknek, hogy szombat este már nem dolgoztak az U2-es metrón és a Berliner Pilsnernek, hogy nem okozott csalódást.

Megérkeztem Berlinbe. Kilenc óra utazás után annyi erőm maradt tegnap este, hogy vegyek egy várostérképet (meg egy Kickert) és gyorsan megkeressem a szállásomat, amely az elkövetkezendő három hétben az otthonom lesz. Egy háromszobás lakásról van szó, ahol három lány lakik. Anna épp egy kisebb Európa-túrára indult el a barátaival, az ő szobáját vettem át erre az időre, Steffi egy intézetben dolgozik, ahol szellemi fogyatékosokkal foglalkoznak (de az is lehet, hogy egy iskoláról van szó és testi fogyatékosokról, mondom, eléggé lefárasztott az út…), Pätty meg épp hazautazott a hétvégére, így őhozzá még nem volt szerencsém. Cserébe megismerhettem Steffi egyik barátnőjét, Lindát. Elsőre nagyon szimpatikus lányok: lazák, nyitottak és barátságosak. Ahogy elnéztem a konyhát, a rendrakás meg a mosogatás nem a kedvenc időtöltésük, de nem is feleségül akarom venni őket, hanem együtt lakni velük három hétig.

Az első este örömére borozgattunk egy kicsit, meg játszottunk “Phase 10″-t. Ez egy kártyajáték – “10 szakasz”  -, amit a vérkomoly fenyegetések ellenére is, hogy a híd alatt kell töltenem az éjszakát, ha újoncként le próbálom győzni őket, megnyertem. Aztán meg aludtam egy jót. Az új szobámban. Egy Toulouse-Lautrec-festmény meg egy hatalmas Chat Noir-plakát alatt. Egy kis Párizs Berlin szívében.