szUPjektív

Péntek 22.23
“Moin” – köszön a pincérnő. Szemben Anke és Daniel ülnek. Egy év után újra Brémában!

Szombat 11.47
Sabinéval egy teázóban: vitánk beszélgetésünk a Katolikus Egyházról, a Bibliáról meg Istenről ugyanott folytatódik, ahol egy éve abbahagytuk. Van, ami nem változik…

Szombat 15.53
Korgó gyomor, előttem meg egy gombás pizza. Mégsem kap el a “hát ezt nem hiszem el”-érzés. Eva-Maria még mindig olyan törékeny, hogy rá nem tudok haragudni.

Szombat 23.57
Az utolsó happy hour-kör a koktélbárban, és egy 15 perces dialógus vége Daniellel, ami után töredelmesen bevallom: “So viel Mist am Stück habe ich lange nicht mehr gehört und geredet, Scheiße…” (A szeretetnyelvünk Daniellel kb. olyan, mint Szücsivel… persze, annyi különbséggel, hogy ez a szivatósdi igazi intellektuális kihívást jelent…:)

Vasárnap 12.25
Libabőrös hát és csillogó tekintet a Paulus-Gemeindéban egy gyönyörű gitáros énekkel tarkított nagyon hatásos prédikáció után az evangélikus istentiszteleten. Rég volt ilyen katartikus élményem templomban.

Vasárnap 16.34
“Hey Peteeeeeer, naaaa wie geht´s? (…)  Uuuund, wie sieht´s mit den Frauen aus?” – a javíthatatlan nőcsábász kameruniak. És a változatlanul nyitott szívű, vendégszerető, vidám kameruniak. Meg a ragyogó arcú Steeve miközben meséli, hogy öt év után végre hazalátogat három hétre. Na, ők semmiképp nem maradhattak ki!

Vasárnap 22.17
“Ich scheiße darauf, was in der Bibel steht…” Az utolsó pillanatban sikerül elharapnom a mondat végét, de egy külső – nem hívő? – szemlélődő jót szórakozhat rajta, ahogy egy konok katolikus (én) vitatkozik egy még konokabb luteránussal (Sabine) arról, hogy milyen Isten és hogyan lehet, vagy nem lehet, a mennybe kerülni. A végén kötnek egy egyezséget: a konok katolikus többet fog Szentírást olvasni, a konok evangélikus meg többet fogja egyszerűen csak észlelni és érezni Isten jelenlétét a világban a Biblia nélkül.

Hétfő 12.33
Egy parádés villásreggeli Aaronnal az Alexben. Ez a 24 éves srác nagyon de nagyon emlékeztet valakire…

Hétfő 14.21
Egy erős, férfias kézszorítás Herr Nageltől az egyetemi könyvtár negyedik emeletén és egy “Es war wirklich sehr schön Sie wieder zu sehen”, amiről érzem, hogy sokkal több, mint egy tapasztalt professzor udvariassága.

Kedves brémai barátaim, köszönöm Nektek ezt a szép hétvégét!

Meg szokták kérdezni tőlem néha, hogy hiányzik-e Bréma. Ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert a szimpla nemleges válasz azt sejteti, hogy nem éreztem ott hiánytalanul jól magam. Pedig de. Mégse hiányzik. Mert tudom, hogy akkor ott volt a helyem, most meg itt van. Ma mégis könnyfakasztóan hasított belém a vágy, hogy visszamenjek Brémába. Vagy még inkább, hogy Bréma jöjjön ide!!!

Read the rest of this entry »

A Jó barátok, igen, ők. Még valamikor Brémában kezdtem el nézni az egész sorozatot az első évadtól – korábban csak össze-vissza nézegettem bele -, s most értem a befejező évad utolsó két részéhez. S úgy izgulok az utolsó rész indítása előtt, mintha nem tudnám, hogy Rachel mégse megy el Párizsba, Chandlerék megkapják a kisbabát – Phoebe-ék meg már össze is házasodtak -, és szép romantikus hepiend lesz a vége.

Nem szoktam sorozatokat nézni, a legtöbbet nem is ismerem, de ők hatan, meg Gunther meg a többiek, nagyon a szívemhez nőttek. Vacsora közben, vonatban hazafelé Brémából, pihenésképpen egy konferencia-előadás írása közben, motivációként tréningtervezéshez, orvosságként a magányosság érzése ellen, részegen fáradtan elalvás előtt, randi előtt, randi után és randin, randi helyett, nyugtatásként idegesség ellen, unaloműzőnek, dolgozás helyett, könyvtárban fülhallgatóval, Hilkénél németül, dolgozatjavítás előtt még egy-két-há… részt, tizenötperccel a villamos indulása előtt (átugorva a címzenét)… Joey hülyeségét, Chandler vicceit és Rachel báját egyszerűen nem lehet megunni (igen, ők a kedvenceim).

Na, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, lássuk az utolsó két részt!

Azért elég szégyen, Jürgen, hogy másfél hónapja itthon vagy, s ma találkoztál először Wassernixével, nem gondolod? És akkor hadd ne mondjam még, hogy mi mindent terveztél augusztusra:

• meglátogatni Elfit és Franzot Bécsben
• benézni Gyögyőékhez Szencre
• megállni Pőstyénben Katkáéknál vagy meghívni őket Pozsonyba
• focizni egy jót a Duna utcán
• sörözni egy nagyot a focis pajtásokkal
• elfogadni egy régi kedves ismerős vacsorameghívását
• meghívni egy másik régi kedves ismerőst egy teára/kofolára/sörre
• azonnal küldeni egy képeslapot Aissatounak
• (elmenni Mariazellbe egy gyalogos zarándoklatra)

És mit sikerült ezekből megvalósítanod, drága Jürgen, szeptember (nem augusztus!) 15-ig?

Jürgen lesüti a szemét, becsukja a határidőnaplóját, felsóhajt és eldönti, hogy a holnapi napot egy naaaaaagy önreflexióval kezdi…

Dél körül a nővérem hívott fel, hogy jól vagyok-e. Koradélután Aarontól kaptam egy félig vicces, félig komoly mailt, melyben a hogylétem iránt érdeklődött, este meg Dinara kérdezett rá skype-on, hogy jól vagyok-e, édesanyám meg fél órája hívott fel telefonon.

Valahol megható érzés, hogy eszükbe jutottam nekik, mikor a mai szörnyűségről olvastak. Édesanyámtól és a nővéremtől már megszoktam a szerető aggódást, de Aaron és Dinara nagyon kellemesen megleptek. És nem azzal, hogy olvasnak külföldi híreket.

Én hál’ Istennek jól vagyok. Azzal a hét ártatlan emberrel ellentétben, nem beszélve a sérültekről…

Isten nyugosztalja őket!

Véget ért a brémai 10 hónap, péntektől újra itthon vagyok. Ez jelenleg Guszonát jelenti, jövő héttől pedig Pozsonyt fogja elsősorban.

Sok-sok minden történt velem s zajlott le bennem az elmúlt hónapokban, és sok-sok új kezdődik el a visszatéréssel. Kilenc év után ott hagyom a Malomvölgyet és albérletbe költözöm. Még ennél is nagyobb váltás, hogy 27 év után megválok a nevemtől, egészen pontosan a hivatalosan használt szlovák formájától és magyarra cserélem – a dokumentumaimban is.

A sok újdonság mellett visszatérek egy régi kedves szokásomhoz is: újra magyarul nyilatkozom meg ebben a virtuális naplóban.

Újra itthon vagyok. Hogy ez mit jelent pontosan, azt én is még csak ízlelgetem. Egyelőre inkább édes, mint savanyú.

Hála – többek között – neki is:

Végre elkészült(em). Vagyis még mindig nem teljesen olyan, mint amilyennek szeretném, de már nem várok tovább, hanem egyszerűen közhírré tétetem, hogy ezentúl itt folytatom tovább a blogolást. Németül.

Régtől motoszkál már ez az ötlet a fejemben, most végre elő is bújt. Hogy mekkorává terebélyesedik ez a friss hajtás, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy felváltva fogok-e majd írogatni magyarul és németül.

Mostanában megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem erőltetek magamra semmit, hanem az épp aktuális érzéseim szerint cselekszem. (Elsőre meredeken hangzik, tudom, pedig csak hit kérdése az egész: elhiszem-e, hogy az (meg)érzéseim jót akarnak nekem.)

Szóval egyelőre Auf Wiederschreiben!

Abigéltől kaptam az alábbi képet, s úgy gondoltam, ennek itt a helye. Mit mondjak, szépen mutat a tíz szépség az ágyban… Kár, hogy nem az enyémben. De ki tudja, ha egy kicsit rágyúrok… van még hét hónapom rá itt Brémában…

Read the rest of this entry »

Csak áll egy helyben és néz. Engem. Egy szelíd mosoly kíséretében kacsintok egyet, mindkét szememmel, de semmi reakció. Csak az aranyos szempár néz velem farkasszemet továbbra is. Oké, miért is jöttem, ja igen, sörök, ott a sarokban. Elindulok feléjük, de közben önkéntelenül is visszapillantok, még mindig engem néz. Olyan ártatlan epekedő kerek szemekkel, hogy meg kell állnom. Csak nem jövök zavarba egy hat-hét éves kisfiú tekintetétől?

Read the rest of this entry »

Ma este megint belebotlottam néhány gyalogosba, akiknek a bicikliút kényelmesebbnek tűnt a járdánál. Szépen türelmesen lassítottam (pedig már késésben voltam). Mivel két öregről volt szó, nem is csengettem, hanem megvártam a helyet, ahol kikerülhetem őket. Közben azonban a bácsi észrevett, s szólt a feleségének, hogy vigyázzon. Aztán meg nekem szólt be – nem éppen kedvesen -, hogy mit képzelek magamról, lámpa nélkül járni este…

Read the rest of this entry »