Valahol megható érzés, hogy eszükbe jutottam nekik, mikor a mai szörnyűségről olvastak. Édesanyámtól és a nővéremtől már megszoktam a szerető aggódást, de Aaron és Dinara nagyon kellemesen megleptek. És nem azzal, hogy olvasnak külföldi híreket.

Én hál’ Istennek jól vagyok. Azzal a hét ártatlan emberrel ellentétben, nem beszélve a sérültekről…

Isten nyugosztalja őket!

]]> http://szupjektiv.sk/2010/08/30/gondolnak-ram/feed/ 0 http://szupjektiv.sk/2010/08/04/ujra-itthon/ http://szupjektiv.sk/2010/08/04/ujra-itthon/#comments Wed, 04 Aug 2010 18:32:16 +0000 jürgen http://szupjektiv.sk/?p=1275 Véget ért a brémai 10 hónap, péntektől újra itthon vagyok. Ez jelenleg Guszonát jelenti, jövő héttől pedig Pozsonyt fogja elsősorban.

Sok-sok minden történt velem s zajlott le bennem az elmúlt hónapokban, és sok-sok új kezdődik el a visszatéréssel. Kilenc év után ott hagyom a Malomvölgyet és albérletbe költözöm. Még ennél is nagyobb váltás, hogy 27 év után megválok a nevemtől, egészen pontosan a hivatalosan használt szlovák formájától és magyarra cserélem – a dokumentumaimban is.

A sok újdonság mellett visszatérek egy régi kedves szokásomhoz is: újra magyarul nyilatkozom meg ebben a virtuális naplóban.

Újra itthon vagyok. Hogy ez mit jelent pontosan, azt én is még csak ízlelgetem. Egyelőre inkább édes, mint savanyú.

Hála – többek között – neki is:

Régtől motoszkál már ez az ötlet a fejemben, most végre elő is bújt. Hogy mekkorává terebélyesedik ez a friss hajtás, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy felváltva fogok-e majd írogatni magyarul és németül.

Mostanában megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem erőltetek magamra semmit, hanem az épp aktuális érzéseim szerint cselekszem. (Elsőre meredeken hangzik, tudom, pedig csak hit kérdése az egész: elhiszem-e, hogy az (meg)érzéseim jót akarnak nekem.)

Szóval egyelőre Auf Wiederschreiben!

Teljesen egyedül van, kosár sincs nála, csak egy aprócska cetlit szorongat a markában. Csak nem elcsenni akar valamit?

“Segíthetek valamiben?” – fordulok vissza hozzá. “Iggeeen” – vágja rá gondolkodás nélkül, és a sötétbarna szemek elkezdenek csillogni.
“Innen fentről szeretnél valamit?” – kérdezem tőle inkább ösztönösen mint tudatosan. Iggeeen” – most már bátrabban és határozottabban cseng a hangja, és tekintetével már a legfelső polcot pásztázza végig.
“Megfogod ezt nekem?” – nyomom a kezébe a leendő vacsorámat. “Iggeeen” – s már bólint is hozzá, miközben félénken, de elszántan nyújtja a kezét.
“Ezt szeretnéd?” – nyúlok a legfelső kekszhez. “Iggeeen” – ismétli újra, s veszi birtokba a várva várt édességet. “Köszömszépen” – darálja el halkan, de hálásan, s apró, de szapora léptekkel elindul a zsákmányával a pénztár felé.

Én meg elszégyellem magam, hogy egyáltalán átfutott az agyamon, hogy ez az ártatlan kisfiú egy tolvaj lenne. Hisz ő csak segítséget akart kérni. A némán nekem szegezett, epekedő tekintete önmagáért beszélt.

Azt hiszem, egy ilyen kisfiút mutatott Jézus a tanítványainak, mikor azt mondta nekik, hogy legyetek olyanok, mint ez a gyermekek, s akkor bekerültök a mennyek országába.

Én is ilyen gyermek szeretnék maradni, és sohasenemis akarok felnőni…

* * *

Egyébként meg ez volt az utolsó napom Brémában 2009-ben. Hát nem szép búcsú?

A legszívesebben visszaszóltam volna neki, hogy ő meg mit képzel magáról, hogy a bicikliúton sétálgat. De aztán inkább lenyeltem a fellobbanó haragom. Töredelmesen bevallom, hogy alázatos viselkedésem oka sokkal inkább keresendő a nem messze felbukkanó rendőrökben, mint a az idős házaspár kora iránti tiszteletben. Engem biztosan megbüntettek volna a lámpa hiánya miatt, az öregeket a rossz helyen sétálásért aligha. Egy esetleges figyelemfelkeltő szóváltást elkerülendő inkább feljebb váltottam és továbbtekertem. A lámpával ellentétben a váltóm még működik.

Elgondolkodtatott ez az eset, s arra jutottam, hogy igaza van az öregnek, holnap megnézettetem azt a lámpát vagy veszek egy újat. Nem a szabálytalan gyalogosok miatt, hanem a szabályosan közlekedő biciklisek és autósok végett. Rájuk (és rám) nézve tényleg veszélyes lehet kivilágítatlanul tekerni.

De azt a két idős gyalogost nem veszélyeztettem ma este. Mikor az öreg rám förmedt, nem volt igaza.

Lám, ilyen is van: valakinek lehet egyszerre igaza is, meg nem is.

Hétfő
Ez volt a nagy nap. Este 19.00: Deutschsprachige Presse im Bratislava der Zwischenkriegszeit. Azt hiszem, sikerült elég tudományos lennem. Értsd: dögunalmas. A diákok/doktorandusz kollégák aligha élvezték, a professzorokra viszont, azt hiszem, sikerült jó benyomást tennem. De az is lehet, hogy csak udvariasságból kaptam ajándékba két könyvet. Az előadás után a Weinstubéban aztán sikerült végre elengednem magam. Lehet, hogy túlságosan is?

A nap legmelegebb pillanata mégse a “fellépés” volt, hanem egy mail, amit Jóskától kaptam. Mikor elolvastam, egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Ilyen kemény kritikát cikkre még nem kaptam. De azt kell, mondjam, hogy mindenben igaza van. Tanulság: még sokat kell tanulnom. Második tanulság: nem lehet egyszerre költözni, konferenciára készülni meg meccsre menni…

Kedd
Itt már reggeltől kezdve felszabadult és nyugodt voltam. A lengyel-magyar barátság jegyében Danutával, Pawellel, Darekkel, Lillával és Zsuzsival meglátogattuk a karácsonyi vásárt és az Eulenspiegelt. Finom volt a forralt bor, először csapott meg a karácsonyi hangulat szele. De még sikeresen elhesegettem.

Szerda
Esti filmezés helyett újra az Eulenspiegel. Helyes döntés volt. Ezúttal nagyobb körben, több magyarországi magyarral. De a szlovák-magyar viszony elemzésétől ezúttal is sikerült távol tartanom a beszélgetést. A lányok viszont ügyesen elintézték, hogy egy Bad kissingeni kocsmában Eddát meg Máté Pétert hallgassunk. Így a kedves pincérfiúknak még azt is megbocsátottuk, hogy Vilmoskörteként szolgáltak fel valami kínrossz  ihatatlan löttyöt.

Csütörtök
Elodie végre felnőtt. És igazi nő lett. A szép archoz és formás alakhoz párosult egy csipetnyi elragadó báj is. Jól áll neki. És már a körmét se rágja olyan gyakran. De azért a régi szép idők emlékére még játszottunk egy Topfballt. Én nyertem. Mint régen. Meg palacsintáztunk. Mint régen. Finom volt.

Péntek
Nagyon örültem, hogy idestova két év után Juroval is találkozom. De hogy ennyire jól fog esni a közös ebéd, arra nem számítottam. Nagyon pozitív hatást tett rám. S nem (csak) azért, mert végig a vendégének tekintett, s még meg is ajándékozott, hanem mert két és fél órára újra életre keltek a pozsonyi egyetemi éveink. Frankfurtban. Egy indiai étteremben.

Őszintén szólva nem emlékeztem Nicole-ra. Elodie-nak kellett segítenie: “Tudod, az a Sprachtalent, aki megkérdezte tőled, hogy milyen nyelven beszélsz, mikor Gáborral dumáltatok a szülinapi bulimon. Te meg felkiáltottál, hogy végre egy nyelv, amit te beszélsz, ő meg nem.” Aha. Így már megvolt. Hármasban néztük meg a vb-sorsolást egy ír kocsmában. Stílusos volt.

A legnagyobb hatással a lazaságuk volt rám. Olyan jól esett végre úgy csevegni fiatalokkal, hogy nem azon sopánkodunk, milyen nehéz munkát találni, megélni a kevés fizetésből, lakást venni etcetera etcetera. Helyette sokat beszéltünk tervekről és célokról, városokról és országokról. Nem azokról, amiket meg szeretnénk valósítani és ahova el szeretnénk utazni. Hanem azokról, amiket meg fogunk valósítani és ahova el fogunk utazni.

Szombat
Markkal hat éve nem láttuk egymást. De ez nem akadályozta meg abban, hogy mikor Klaustól felhívtam, azonnal elhívjon a Koblenz-St. Pauli 2. ligás meccsre. Én meg elmentem. És végig néztem a vendégszektor kellős közepén. Értsd: a St. Pauli keménymagjának kellős közepén. Na, erről a kilencven percről egy nagyon hosszú posztot tudnék írni “Hogyan lettem pillanatok alatt St. Pauli-szurkoló” címmel.

Az esti vacsora Angelikánál Klaus-szal meg a meleg párocskával viszont nagyon kellemes volt. Na, itt aztán előjött a nyelvtörvény meg Sólyom-incidens is. Nem ezért, hanem ennek ellenére volt szép az este. Még egy érdekes képet is kaptam ajándékba.

Vasárnap
Klaus-szal hihetetlenül nagy élvezet beszélgetni. Bármilyen témáról. És komoly dolgokról. Történelem, irodalom, politika, filozófia, nyelvtörténet… egyszerűen nincs olyan terület, ahol ne lenne otthon. Ez az ember nagyon sok mindenkit zsebre tenne nálunk az egyetemen. Engem is. Erre fel holnap analfabéta(!) külföldieknek – felnőtteknek! – fog németet tanítani egy koblenzi nyelviskolában… Itt valami nincs jól. S valahogy nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy itt ő nem csinál valamit jól…

Ingerekkel – pozitív ingerekkel – teli egy hét volt. Azt hiszem, ezzel most már karácsonyig ki fogok tartani!

Fiúk, sziasztok!

(És hajrá Kamerun! Csak imádkozzatok, hogy Dél-Afrikában ne kerüljetek egy csoportba Szlovákiával… Hiába kacagsz, Steeve, úgy szétszednénk titeket, hogy csak na! jaja, Robert, jaja!)

Fel is hívta. A drága anyuka meg úgy döntött, hogy nem tanácsot fog adni, hanem ágyneműt. Meg evőeszközöket, tányérokat, poharakat, edényeket, teáskannát, szőnyeget, asztali lámpát, kis asztalt, széket, fogasokat, törlőkendőket, vízforralót, vasalót, mécseseket, kispárnákat, hosszabbítót, elosztót, szemétkosarat. Gyakorlatilag mindent, amire egy lakásban szükség van. És mindezt házhoz is szállította. Az ominózus telefonbeszélgetést követő délelőttön.

S közben még arra is jutott ideje, hogy újból és újból megkérjen, hogy ha inkább új, s nem használt dolgokat szeretnék, akkor csak szóljak, semmi gond. Én meg nem győztem ismételni, hogy tényleg semmi gond, de csak azokat a dolgokat szeretném elvinni, amire valóban nincs szüksége. Így telt meg délelőtt a VW kombi.

Egy íróasztal, egy szekrény, egy ágy, egy könyvespolc meg egy konyhaszekrény – ez a kép tárulkozott elém tegnap a leendő lakhelyemről. Inkább visszamentem aludni a kameruniakhoz. Ma este meg egy barátságos garzonban készülök nyugovóra hajtani a fejem. Hála Astridnak meg az anyukájának.

És hála Istennek, hogy ilyen jó emberekkel vagyok körülvéve!

Sápadt falak, ásítozó bútorok, üres ágy, sovány ablak! – lesz mit csinálnom veletek, hogy a sajátomnak érezzelek titeket. Egyelőre barátkozzatok a gondolattal, hogy új gazdátok lesz. Én is ezt teszem. Lesz rá egy hetem Bad Kissingenben, Frankfurtban és Koblenzben. De jövő vasárnap jövök! S akkor nem lesz választásotok: vagy megszoktok, vagy megszöktök.

Vagy én szököm meg.