"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Utazás. Tudomány. Kikapcsolódás. Szórakozás. Romantika. Nosztalgia. Meglepetés. Újratalálkozás. Ezek a szavak jutnak eszembe az első ádventi hétről. Meg Bad Kissingenről. Meg Frankfurtról. Meg Koblenzről. Jól esett kimozdulni egy picit a brémai hétköznapokból, s újra látni néhány kedves embert. Úgy érzem, mintha legalább egy hónap telt el volna azóta, hogy múlt vasárnap útra keltem. Mintha minden nap egy teljes hét lett volna.
Alsó sor balról: Jill (Arthur öccse, nemrég utazott ki Brémába, még csak nyelvkurzusra jár), xx (az ő nevét nem tudom, nem lakott ott, de nagyon gyakori vendég volt), Steeve (naná, hogy egy Eto’o-mezben)
Felső sor balról: Robert (ő Damjan apukája, amúgy meg nemrég ébredt), Arthur (ő is megszabadult a hajától), jürgen (azért már nő a hajam, nem?:)
Fiúk, sziasztok!
(És hajrá Kamerun! Csak imádkozzatok, hogy Dél-Afrikában ne kerüljetek egy csoportba Szlovákiával… Hiába kacagsz, Steeve, úgy szétszednénk titeket, hogy csak na! jaja, Robert, jaja!)
- Na, milyen az új hely?
- Uh, ne is kérdezd… Inkább majd egy hónap múlva válaszolok.
- Hú, nem vagy valami lelkes…
- Hát, egy töküres szoba nem valami lelkesítő látvány. Pont emiatt is kereslek: nem tudod, hol tudnék ágyneműt venni?
- Párna, lepedő meg ezek?
- Igen, minden kell. Nem csak ágyhuzat, hanem takaró meg párna is.
- Várj, felhívom édesanyámat.
Ma megismerkedtem végre az új lakhelyemmel. No. Sok jelzőt találhatnék rá, hogy milyen hatással volt rám az “Einzelappartement”, amit a “Studentenwerk”-től kaptam, de az otthonos nem lenne közöttük. Meg a barátságos sem.
Sápadt falak, ásítozó bútorok, üres ágy, sovány ablak! – lesz mit csinálnom veletek, hogy a sajátomnak érezzelek titeket. Egyelőre barátkozzatok a gondolattal, hogy új gazdátok lesz. Én is ezt teszem. Lesz rá egy hetem Bad Kissingenben, Frankfurtban és Koblenzben. De jövő vasárnap jövök! S akkor nem lesz választásotok: vagy megszoktok, vagy megszöktök.
Vagy én szököm meg.
Szűk két hónap után újra egy ismerős arc. Otthonról. Pozsonyból. Méghozzá nem is akármilyen! Ő az egyik példaképem (kettő van összesen). Ebédeltünk egy jót együtt, aztán kávéztunk s mindeközben egy csomót beszélgettünk. Megmutattam neki az alakuló előadásomat is. Naná, hogy volt egy csomó megjegyzése. Természetesen mindenben igaza volt. Hát igen, ez ő, Jozef.
Hogy Brémában meccsekre is szeretnék majd járni, az egy pillanatig se volt kérdés számomra. El is mentem. Az Austria meg a Dortmund ellen. Aztán jött a merész ötlet, hogy ha már ott vagyok a stadionban, mi lenne, ha írnék is róla valamit. Írtam is. A Focitippnek a Dortmund elleni meccsről. S akkor jött a még ennél is vakmerőbb gondolat: mi lenne, ha megpróbálnék akkreditációt szerezni a következő összecsapásra a Wolfsburg ellen. Meg is próbáltam. S meg is kaptam. Ma érkezett meg a jó hír!
05.45. Idejét se tudom, mikor keltem fel ilyen korán. Főleg hétvégén. Szombaton is nagy volt a kísértés, hogy lenyomjam a vekkert, s aludjak tovább. De ellenálltam neki, s 06.18-kor már egy metronómon robogtam Göttingen felé a Biblia-körösökkel a Navigatoren-Day, röviden csak N-Day 2009-re.
- Du bist Erasmus-Student, ja?
- Öööö, mmmm, jein.
- Aber vor vier Jahren… Wir waren zusammen Erasmus-Studenten. Erinnerst du dich?
- Tjaa, hilf mal ein wenig. Name? Land?
- Bin Daniels, aus Lettland. Wir haben zusammen Fußball gespielt.
- Jaaaa! Klar! Jetzt hab`ich dich schon. Genau! Und du hast mich erkannt, nach vier Jahren? Wow.
Nekem mikor lesz ilyen arcmemóriám, hogy négy év után is fel fogok ismerni egykori (foci)társakat?
Robert a minap felhívta a figyelmem rá, hogy a helyeslésemet ne “jajázva” fejezzem ki, mert a németek félreérthetik. Náluk ugyanis a “jaja” kb. azt jelenti, hogy “Leck mich am Arsch”, aminek a legenyhébb magyar megfelelője: “Nyald ki a seggem”. Nem akartam elhinni, úgyhogy utánakérdeztem “echte” németeknél, és tényleg. Merthogy az állítólag úgy hangzik, hogy “jaja, haggyá’ má’ békén!”
Ha ma este valaki megkérdezte volna tőlem, hogy jó napom volt-e, nagyon röviden válaszoltam volna neki: “jaja”!
Ezt a nyakláncot Arthur-től kaptam. Kamerunt ábrázolja. Meg a karkötő (a bőrök mellett) is tőle van. Az is Afrikából.
Egyre szimpatikusabb nekem ez a kontinens. Eddig gondolkodás nélkül Ausztráliát válaszoltam volna, ha megkérdezik, melyik Európán kívüli földrészre szeretnék a legszívesebben ellátogatni. Most viszont a legszívesebben Afrikába mennék el. Kamerunba.
(És ezzel a lánccal a nyakamban mindenki látná, hogy a Nagy Arthur védelme alatt állok…) 