"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Már nagyon zavart a hajam: ha sapkát tettem, akkor megizzadt és lelapult, ha meg nem tettem sapkát, akkor kócosra fújta a szél… Nem beszélve arról, hogy reggelente mindig úgy ébredtem, hogy össze-vissza áll. Azt hiszem, most egy darabig nem lesznek ilyen gondjaim. Hermann gondoskodott róla…
Gyors helyzetjelentés a Werder Bremen – Austria Wien meccsről. Nyertünk. Kettő nullra. Ennyi. Mást nem nagyon érdemes megjegyezni a meccsről és a meccsből. Hacsak Tim Wiese parádés védéseit nem. Az atmoszféra meg…
Még csak pár napja közlekedem kerékpárral, de már utálom azokat a gyalogosokat, akik a bicikliúton sétálgatnak. Hehe.
Nem ez az első alkalom, hogy nem vagyok otthon halottak napján. De ez az első halottak napja, amely már a nagymamámról is szól. Szívesen emlékeztem volna meg róla családi körben a sírja mellett. De Brémában vagyok, úgyhogy maradt egy idegen temető idegen emlékműve, mely előtt megállva meggyújtottam két mécsest. S közben rád gondoltam, mama. (Meg Józsi bácsira.) Hiányzol…
Nincs több spekuláció, hogy milyen hideg van reggelente és sokat esik az eső, vége a dilemmának, hogy biztonságos-e egy diszkó előtt kinn hagyni éjjelenete egy bringát vagy sem! Ma reggel elmentem a Weser-partra a bolhapiacra, s vettem magamnak egy biciklit! Juhijjjj!
Tíz percet késtem, érted, tíz percet csak, s már ment a Biblia-kört. Pedig ezúttal nem is a saját hibámból jöttem később, hanem mert útközben megálltam venni valami rágcsálni valót (szőlő lett belőle), hogy ne menjek üres kézzel. De ők 20.10-kor már nyomatták a bemutatkozó kört. Arról, persze, megint megfeledkeztek, hogy a közben megérkezőnek is szót adjanak. Nééémetek… Érdekes emberek.
Damjan,Robert háromhónapos kisfia, tegnaptól a WG-nk legifjabb tagja. Éjjel érkezett az anyukájával. Azóta kézről kézre jár a lakótársaim között: ölelgetik, játszanak vele, szórakoztatják… Hihetetlen, mennyi szeretetet tanúsítanak iránta. Fehér férfiak körében ilyet még nem tapasztaltam. A képen épp Arthur karjaiban szundikál.
Brémai virtuális útinaplóm versért kiált. Képzeletbeli üres oldalai egymás után rázzák le magukról a betűket mikor végigszántom velük a sorokat, mert nem találják bennük a rímeket. A szavak nyugtalanul vakaródznak: “kinőttük a mondatrészek szürke egyenruháját, költői képek és szimbólumok akarunk lenni!” Az eddig szófogadó írásjelek sztrájkolnak: “Összekötünk elválasztunk kérdezünk felkiáltunk Hadd legyen szabad egyszer igazoltan hiányoznunk
A tegnapi nap talán az eddigi legtartalmasabb volt, amióta Brémában vagyok. Lassan megtelnek tartalommal a hétköznapjaim, és a program is színesedik. A Kamerun-könyvtár végállomások újabb megállókkal bővülnek: foci – aktívan és passzívan, egy szeminárium, közösség. Azt hiszem, kezd körvonalazódni az itteni életem. És a sziluett egyelőre tetszik.
Kiutazásom előtt kitűztem magam elé pár célt, amit a tíz hónap alatt el szeretnék érni. Az egyik ilyen az volt, hogy keresek egy keresztény közösséget, amihez csatlakozhatom. Egyrészt, hogy ne érezzem egyedül magam, másrészt, hogy belekukkantasak, hogyan működik ez a közösségesdi nyugaton. Hátha tanulhatok tőlük valamit, amit aztán otthon kamatoztathatok.