A megérkezés pillanatai. A terem ijesztően kicsi volt, de tudtuk, hogy csak a péntek estét kell itt töltenünk, aztán vár ránk egy tágas osztályterem. (A hétvége első tanulsága: nem vakarni az orrod, mikor fényképeznek!)

Képekkel mutatkoztunk be: ki hogyan érzi épp magát.

Aztán közösen megalkottuk a hétvége szabályait, amit szépen mindenki alá is írt. Aki vétett ez ellen, az kőkeményen meglakolt érte (mint azt majd látni fogjuk)

Íme, a szabályok, avagy a DÖK RULEZ.

A bemutatkozás és a keretek tisztázása után bele is vágtunk a közepébe. Mindenki elkészítette a saját címerét, így tudtuk meg egymásról, ki hogyan és miért is került a DÖK-be, s mi a célja az elkövetkezendő egy évben.

A hivatalos programot egy holdköszöntővel zártuk a csillagos ég alatt. A nem hivatalos rész még folytatódott zenehallgatással, beszélgetéssel és kacagással, nekünk meg stábolással…

Reggel elbúcsúztunk a kollégium szűk társalgójától s megkerestük az új tágas osztálytermet. S közben belekóstoltunk, milyen az vezetni és vezetve lenni.

Aztán kreatívkodtunk egy kicsit: egymással és egymásból “faragtunk” szobrokat.

Hogy aztán széken oldjunk meg közösen az őrült feladatokat, amelyek trénereink fejéből pattantak ki…

…akik egyébiránt szintén nagyon élvezték a hétvégét!

A délelőtt lezárásaként “közösültünk” egy jót…

A déli menü: spekacski minden mennyiségben

Délután jöhetett a nagy próba: vajon sikerül-e úgy felépteni a hidat, hogy átmenjen rajta a kicsikocsi?

Sikerült! Ráadásul mindjárt elsőre!

Levezetőnek pedig kell-e jobb játék, mint a japán foci? Pláne, ha csak egy fiú van a csoportban…

És akkor induljon körbe a hió labda! Az elején még elfért a tenyeremben…

…a végén meg már ketten is alig bírták!

A vacsora elkészítése is kedélyes hagulatban telt.

Csakúgy, mint a vacsora elfogyasztása.

Este pedig következhetett a felhőtlen móka. Ugye nem is olyan könnyű átmászni egy kötélkarikán, ha közben nem engedhetjük el a kezünket…

…és csak a szánkat (és egyéb testrészünket használhatjuk).

Így néz ki egy tutajon 17 ember, ha csak 14 lábuk és 5 kezük lehet a földön.

Ez pedig már a szabálysértők büntetése. Akinek a záloga bekerült a két nap során, annak meg kellett izzadnia, hogy kiváltsa őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy a trénerek zálogai is bekerültek a kupacba…

Volt akinek fekvőtámaszokat kellett csinálnia.

Másoknak vakon felismerni, hogy ki áll előttük. Naná, hogy a trénert kérték oda a többiek. S még álcázni is próbálták. Csak arról feledkeztek meg, hogy ő meg elfelejtett borotválkozni reggel…

Ilyen az, mikor a hóhét akasztják. Ugyanaz fordítva. Nekem már nehezebb dolgom volt: valahogy pillanatok alatt megszaporodott a szemüvegek meg a nyuszifülek száma, hogy még ennyi segítségem se legyen. (De hogy a saját szemüvegemmel szivatnak meg!?)

“Szamár vagyok, szamár vagyok, szamár vagyok..” Erika se úszta meg a szivatást.

Azért egymást se kímélték: itt például szőlőt kell enni kezek nélkül.

Ez meg már a nap kicsúcsosodása, a papírgolyócsata kezdete. Mint az jól látszik, már a barikádépítés alatt összecsapott a két csapat.

“Nesze neked!”

“Segítséééééééééééééééééég!”

“Támadááááááááááááás!”

Miután kiháborúskodtuk magunkat, békés pontot tettünk a nap végére, felköszöntöttük az egyik DÖK-tagot. Boldog születésnapot, Szendi!

Vasárnap megválasztottuk a DÖK-elnököt. Íme ő lett a befutó, baloldalt.

És szépen lassan elkezdtünk búcsúzni egymástól: itt a hátakra írt személyreszabott üzenetekkel.

Itt pedig közösen, egy csapatként tettünk pontot a képzés végére. Hajrá lányok (és Gyuszi!)

Fontos volt, mert

• szívügyemnek tekintem, hogy otthon, Gömörben is lehetőséget teremtsünk a diákoknak részt venni ilyen képzéseken
• rengeteg időt és energiát fektettünk eddig bele (Pisti, én meg a többiek), hogy elinduljon az együttműködés a TANDEM, n. o. meg a Tompa Mihály Református Gimnázium között (többszöri személyes megbeszélés az igazgatóval, kérdőívek, workshop, telefonos intézkedések, mailek tucatjai etc etc)
• ha hosszú távon szeretnénk együttműködni az iskolával, az első benyomásnak nagggyon nagy szerepe van
• szerettem volna látni, mennyire tudom hasznát venni a legutóbbi hétvége tanulságainak
• egy hatalmas megerősítő élménnyel akartam itt hagyni Pozsonyt és kiutazni Brémába

Most boldog vagyok, hogy nem az alibista utat választottam (“pár nappal az elutazás előtt ne vállalj be egy ilyen feladatot, úúúúpéééé”), hanem elhittem magamról (és Erikáról!), hogy ilyen rövid idő alatt is fel tudunk kellőképpen készülni a hétvégére, ahol 16 kamaszt – 15 lányt és 1 fiút (sic!) – kell csapattá kovácsolnunk s rávezetnünk, hogyan tudnak a leghatékonyabban együttműködni.

Vasárnap este van, s én pár órával a tréning befejezése után úgy érzem magam, mint két éve Háló táborban a focibajnokság elődöntőjében a sorsdöntő tizenegyes után: bement, mert elhittem magamról, hogy be tudom rúgni!

S ha – teljesen véletlenül – egy szimbólummal kéne most kifejezni az érzelmeimet, akkor egy óriási fényes napgolyót választanék egy végtelen univerzum kellős közepén, amely fényesen ragyog minden csillagra és égitestre maga körül.

A másfél nap során volt minden, aminek egy gólyatáborban lennie kell: alvás – a szükségesnek kábé a fele, kacagás – az átlagosnak legalább a duplája, izgalom – pont amennyi egészséges, játék – az elejétől a végéig, komolyság – korlátozott mennyiségben, de az minőségi csomagolásban, meghittség – gyűszűnyi, de az a megfelelő időben, csibészség – egyenes arányban növekedett az együtt töltött idővel, rémület – csak egy, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott, meglepetések – a kellemesebb fajtából lépten-nyomon, a kellemeetlenebből csak elvétve. És, ami a számomra a legfontosabb, megint sokat tanultam a csoporttól  és a csoportról. És megerősödtem abban, hogy szeretnék hosszú távon foglalkozni ezzel – az emberekkel.

Íme, a Marianum 1. G osztálya szombaton este a “tutajon”

Őszintén remélem, hogy senki nem fogja provokációnak venni, hogy pont a mai napot választottuk. Bízom benne, hogy sem az olaszok nem tiltanak ki minket az Appennin-félszigetről (augusztus 24. Pompei város elpusztulásának 1930-ik évfordulója), sem a franciák nem tagadják meg tőlünk a belépést a gyönyörű Riviérájukra (1572-ben augusztus 23-ról 24-re virradó éjszaka mészárolták le Párizsban a hugenottákat Medici Katalin emberei), s a Nagy Testvérnél se leszünk nemkívánatos vendégek (Ukrajna 1991. augusztus 24-én vált el a Szovjetuniótól s kiáltotta ki a függetlenségét). S végül: bízva bízom, hogy az Univerzum se tagad ki minket – na, akkor tényleg bajban lennénk… (Három éve pont ezen a napon fosztották meg a Plútót a bolygó státusztól.)

Hiszen mi csak egyszerű békés földi halandók vagyunk, akik alternatív módszerekkel, értékeket közvetítve fejlesztenek egyéneket, közösségeket és szervezeteket, hogy azok önértékelésükben és tudatos, felelősségteljes emberi mivoltukban megerősödjenek.

S mindezt

Tudatosan
Alternatívan
Nem-formálisan
Dinamikusan
Emberközpontúan
Megerősítően

És íme, az öt alapító atyuska/anyuska a közjegyzőnél