"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Ez a ma kicsúcsosodó, a kormánykoalíció széthullásához vezető kormányválság elérte, hogy újra a politika felé fordítsam a figyelmem. Már ahogy napközben a könyvtárban bele-beleolvasgattam a Sme online-tudósításába, éreztem, hogy ez most nem vaktöltényekkel való puffogtatás, hanem valóban ég a puskaporos hordóhoz vezető gyújtózsinór. Este 10 óra körül fel is robbant…
Ma a pozsonyi német nagykövet adott elő a tanszéken 1989-ről. Nagyon izgalmas volt. A történelmi áttekintést teleszőtte a saját privát élményeivel, humoros sztorikkal meg olyan érdekességekkel, amiket egy sima történelem órán nem (biztos, hogy) tanítanak.
Amikor arról beszélt, hogy Magyarország milyen kulcsszerepet játszott abban, hogy lehullott a vasfüggöny és a két német állam újra egyesült, nagy büszkeség fogott el. Olyan melegen bizsergető érzés volt hallani, ahogy valaki – egy magas rangú nyugati diplomata – elismerően, sőt, hálával beszél a magyarokról.
Pillanatok alatt tudtam azonosulni az anyaországgal, azzal az országgal, amit egyébként nem tartok a hazámnak. Az ember már csak ilyen: szívesen tartozik a nagyhoz, széphez, erőshöz. És fordítva: a kicsit, csúnyát, gyengét nem tartja annyira vonzónak.
Nem tudom mennyivel leszünk kevesebben május 21-én, de abban biztos vagyok, hogy ebben a csökkenésben szerepet játszott-játszik Magyarország politikai és morális hanyatlása is az utóbbi években. Ezzel nem a felelősséget akarom elhárítani magunkról, csak kezdem érteni, milyen dőreség volt büszkén hencegni magyarországi ismerőseim előtt, hogy nálunk már euró van, s hogy mi vagyunk a nagy közép-európai tigrisek… A láthatatlan kisebbségi bélyeg hisztérikus bosszúja volt csak, mely nem lát messzebb az orra hegyénél.
A határon túli magyarságnak létérdeke egy erős Magyarország. Amihez jó érzés tartozni, amire büszkén lehet felnézni, amit könnyű felvállalni.
Szóval: Viktor, ti már tényleg ne kúrjátok el! Nekünk azzal segítetek a legtöbbet, ha rendet raktok otthon, és olyan Magyarországot építetek, amiről elmondhatjuk, hogy “a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez…”
Az utolsó brémei héten hoztam meg a döntést, hogy magyarosítom a keresztnevem a hivatalos dokumentumokban is. Igazából az lenne a helyes megfogalmazás, hogy ekkor érett döntéssé a régóta bennem mocorgó gondolat.
Pár nap leforgása alatt három különböző helyről kaptam meg a linket erre a számra. Kerüljön fel, hát, ideje. 
Élő kapcsolás az STV vasárnapi déli politikai vitaműsorából. A téma, amiről vitatkozni kéne: magyar-szlovák viszony. A két vendég, akinek vitatkoznia kéne: Robert Fico kormányfő és Ivan Gašparovič. Két politikus, akik nemhogy nem konkurensei egymásnak, hanem még ideológiai szövetségesek is (lásd a legutóbbi elnökválasztásokat). Baromi nagy a vita. Majdnem hajbakapnak, hogy ki rúgjon nagyobbat a magyarokba, akarom mondani, ki védje jobban a szlovák nemzetet, a szlovák nyelvet. Merthogy ez a kettő az említett úriembereknek egy és ugyanaz.
A kiegyensúlyozottság látszatát Bugár élő somorjai kapcsolásával próbálják megőrizni. Nevetséges.
Lehet még ennél lejjebb süllyedni? Visszaléptünk az időben 50 évet? Újra egypártrendszerben élünk? Mitől közszolgálati ez a tévé? Hogy a mindenkori kormányt szolgálja?
Kabaré, vitathatatlan kabaré…
Múlt héten megkérdezte tőlem az egyik ismerősöm (magyar), hogy szerintem hallatták-e már a jóérzésű szlovákok hangjukat? A Sólyom-ügy miatti kifakadásomra gondolt. Én meg azt gondoltam, hogy a SME újságíróinak megnyilvánulásaira rámondhatom, hogy elég hangosak és elég értelmesek. De most egy még hangosabb, s még kristálytisztább hang ütötte meg a fülemet. Štefan Hríb, a .týždeň főszerkesztőjének hangja, mely – s ezt félig örömmel, félig pironkodva mondom – még az enyémnél is józanabb, határozottabb és konzekvensebb.
Sajnos nincs időm lefordítani az egész vezércikket a .týždeň aktuális számából (az online kiadásban meg csak a jövő héttől lesz szabadon olvasható), de a álljon itt legalább az utolsó mondat:
“Ami Komáromban történt, az Szlovákia szégyene. Hogy megszabaduljak tőle, semmi más nem jut eszembe, mint ez: Sólyom elnök úr, bocsánat.“
Hríb úr, nekem meg semmi más nem jut eszmeb, mint ez: köszönöm szépen! Megnyugtató volt újra hallani a hangját. Kíváncsi vagyok, holnap Dunaszerdahelyen milyen lesz a felszólalók hangja és a résztvevők hangulata.
A magyar véleményeket a szlovák kormány pénteki döntéséről, hogy megtagadja a belépést Sólyom Lászlónak Szlovákiába augusztus 21-ére, nem kell bemutatni. Határon innen és túl minden magyar egyetért abban, hogy ez egy diplomáciai botrány. De vajon mit gondol Fico legújabb “hőstettéről” a szlovák közvélemény? Az ellenzék csalódást okozott, vajon a szlovák sajtó se lát tovább a Mátránál? Szlovák lapmustra a hétvégéről.
El tud valaki képzelni egy olyan hírt, hogy a francia kormány megtiltja a német államfőnek, hogy az felavasson egy szobrot bárhol Franciaország területén? Ugye, hogy nem. Én se. Azt se tudtam elképzelni, hogy a magyar köztársasági elnöknek bármelyik (európai) ország kormánya meg merné tagadni a belépést az ország területére. Egészen a mai napig.
Gašparovič egy épkézláb mondatot se tud elmondani, nemhogy választási stratégiát kidolgozni. Radičovának reális esélye lehet a győzelemre a második fordulóban. Minden a részvételi arányon fog múlni. Ha marad a jelenlegi elnök, az a szlovák társadalom tükre lesz. A kampányról és a stratégiákról, a magyar kártyáról és a szlovák politikai kultúráról beszélgettünk Gál Zsolt politológussal.
A teljes interjú a körkép főoldalán olvasható.
A “ne valaki ellen, hanem valakiért” kampányolást tartjuk helyesnek. (értsd: jürgen és az össze alteregója) Ehhez az elvhez ragaszkodunk Ivan Gašparovič esetében is. Még akkor is, ha az ötéves elnökségére visszatekintve nagy a csábítás a keserű iróniára, cinikus szarkazmusra vagy a groteszk szatírára. De ellenállunk a kísértésnek. Úgyhogy tovább után jöjjön 12 általunk megalapozottnak vélt észérv Ivan Gašparovič újraválasztása mellett.
A tovább alatt a körkép főoldala értendő.