Mikor hazaértem a POFIKK-ról, már épp Radičová tartott sajtótájékoztatót a mentőövet támogató három koalíciós párt elnökével. Ahogy hallgattam a leköszönő kormányfőt és elfigyeltem a mögötte álló Figeľt, Bugárt és Dzurindát – hát nem érdekes, hogy utóbbit csak akkor lehetett látni, mikor Radičová félreállt…? – egy percig se éreztem azt, hogy valamit veszít az ország, vagy valamit veszítek én. Három kiöregedett, karizmáját és hitelét vesztett politikus, akiknek egyetlen érdemük, hogy ők nem Robert Fico. Nekem szánalmas volt hallgatni, ahogy egyöntetűen Sulíkot és az SaS-t nevezik meg hunyónak. Tudom, persze, ez a dolguk, ettől politikusok, hogy igyekeznek a fekete Pétert a másik zsebébe – mit zsebébe, homlokára – ragasztani.

Holnaptól kezdve biztosan nagyon sok okos szakértő meg fogja mondani a tutit: hogy ki miért felelős, ki mit miért csinált, vagy ki mit hol rontott el. Én sima választóként ma este csak azt tudom mondani, hogy az én szememben nőttek Sulíkék. Mégpedig azért, mert visszahoztak egy szinte már kiveszettnek hitt értéket a politikába: az elvhűséget.

Látod, Béla, látjátok, kedves hidasok, így is lehet…

És ezt úgy írom, hogy nem is vagyok liberális szavazó.

Amikor arról beszélt, hogy Magyarország milyen kulcsszerepet játszott abban, hogy lehullott a vasfüggöny és a két német állam újra egyesült, nagy büszkeség fogott el. Olyan melegen bizsergető érzés volt hallani, ahogy valaki – egy magas rangú nyugati diplomata – elismerően, sőt, hálával beszél a magyarokról.

Pillanatok alatt tudtam azonosulni az anyaországgal, azzal az országgal, amit egyébként nem tartok a hazámnak. Az ember már csak ilyen: szívesen tartozik a nagyhoz, széphez, erőshöz. És fordítva: a kicsit, csúnyát, gyengét nem tartja annyira vonzónak.

Nem tudom mennyivel leszünk kevesebben május 21-én, de abban biztos vagyok, hogy ebben a csökkenésben szerepet játszott-játszik Magyarország politikai és morális hanyatlása is az utóbbi években. Ezzel nem a felelősséget akarom elhárítani magunkról, csak kezdem érteni, milyen dőreség volt büszkén hencegni magyarországi ismerőseim előtt, hogy nálunk már euró van, s hogy mi vagyunk a nagy közép-európai tigrisek… A láthatatlan kisebbségi bélyeg hisztérikus bosszúja volt csak, mely nem lát messzebb az orra hegyénél.

A határon túli magyarságnak létérdeke egy erős Magyarország. Amihez jó érzés tartozni, amire büszkén lehet felnézni, amit könnyű felvállalni.

Szóval: Viktor, ti már tényleg ne kúrjátok el! Nekünk azzal segítetek a legtöbbet, ha rendet raktok otthon, és olyan Magyarországot építetek, amiről elmondhatjuk, hogy “a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez…”

Hogy miért vártam eddig? Ha őszinte akarok lenni, akkor két oka van: az egyik a lustaság, a másik meg hogy a névhasználatot egy külső formaságnak tartottam. Nos, ez utóbbi még most is igaz, még mindig külső formaságnak tartom, de rájöttem, hogy ezek a külső formaságok is fontosak.

Erre akkor jöttem rá, mikor megjelent az a kiadvány, aminek én is társszerzője vagyok, így szerepel rajta a nevem. S ott is Peter vagyok nem Péter. Ekkor tudatosult bennem, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, s valóban az akadémia pályán vezet majd tovább az utam, akkor – remélhetőleg – sok helyen fog még szerepelni a nevem. S akkor miért ne lássák, hogy magyar emberről van szó egy szlovák egyetemen?

És most nem a szlovákokra gondolok, hogy őket szembesíteni a 10%-nyi magyarral, hanem a magyarokra, hogy nekik megmutatni, hogy lehet itt magyarul is érvényesülni, nem kell ahhoz asszimilálódni.

Mert azt a tévhitet, hogy Szlovákiában csak szlovák alap- és középiskolával lehet megalapozni egy sikeres karriert bármilyen területen, károsabbnak tartom, mint az egész Szlovák Nemzeti Pártot, pedig ők aztán nem barátai a magyaroknak.

Tessék már elhinni, hogy magyarként is lehet itt valamire vinni. Bárkinek. Mindenkinek! Csak akarni kell.

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

A kiegyensúlyozottság látszatát Bugár élő somorjai kapcsolásával próbálják megőrizni. Nevetséges.

Lehet még ennél lejjebb süllyedni? Visszaléptünk az időben 50 évet? Újra egypártrendszerben élünk? Mitől közszolgálati ez a tévé? Hogy a mindenkori kormányt szolgálja?

Kabaré, vitathatatlan kabaré…

Sajnos nincs időm lefordítani az egész vezércikket a .týždeň aktuális számából (az online kiadásban meg csak a jövő héttől lesz szabadon olvasható), de a  álljon itt legalább az utolsó mondat:

“Ami Komáromban történt, az Szlovákia szégyene. Hogy megszabaduljak tőle, semmi más nem jut eszembe, mint ez: Sólyom elnök úr, bocsánat.“

Hríb úr, nekem meg semmi más nem jut eszmeb, mint ez: köszönöm szépen! Megnyugtató volt újra hallani a hangját. Kíváncsi vagyok, holnap Dunaszerdahelyen milyen lesz a felszólalók hangja és a résztvevők hangulata.

Ha a bulvárt nem vesszük számításba, márpedig nem vesszük, akkor a két legolvasottabb szlovák véleményformáló napilap a Sme és a Pravda. A kettő közül az előbbi foglalkozik többet az üggyel.

Peter Morvay két kommentárban is (itt és itt) szót kér magának, s olvasva a véleményét inkább függőleges irányban mozog a fejem, mint vízszintesben. Hogy szemére hányja a rendezőknek, hogy nem hívták meg a szlovák elnököt is? Igaza van!
Hogy nacionalista hisztériának nevezi a szlovák fél viselkedését? Igaza van. Hogy megkérdőjelezi a Híd missziójának komolyságát és hitelességét a magyar-szlovák kapcsolatok javításában, ha a párt egyik alelnöke (gy. k. Bastrnák Tibor) mint főszervező nem hív szlovák díszvendégeket a “közös királyunk” szobrának felavatására? Igaza van!
Hogy lerántja a leplet a szlovák politika kettős mércéjéről, ha a magyarokról van szó? Igaza van!

Azt azért hozzátenném halkan, hogy tudom, tudom, hiba volt mellőzni a szlovák felet, s egy szlovák kommentátor ezt nem hagyhatja ki a szösszenetéből. De ha összehasonlítjuk a két hibát: nem hívjuk meg a szlovák elnököt (egyik serpenyő), megtiltjuk a belépést a szomszédos köztársasági elnöknek az országba (másik serpenyő), akkor melyiknek nagyobb a súlya? És nem csak halkan és nem csak mellesleg teszem hozzá, hogy nem három milligrammal…

Lényegében Morvayval hasonló véleményen van a másik két SME-kommentátor is, akik szót kérnek az ügyben: Marián Leška exotoknak titulálja Ficoékat (szelíd eufemizmus, mit mondjak…), Daniel Hevier Szent Istvánhoz méltatlannak nevezi a szoboravatási ünnepséget. (Javól, herr Hevier, de ki is volt az ünneprontó? Vagy ha úgy tetszik: nagyobb ünneprontó?)

A SME nálam átment a vizsgát. A politikai ellenzékkel ellentétben nem az olvasottsági statisztikát böngészték át, mielőtt megszólaltak, hanem el merték kiáltani magukat, hogy meztelen a király.

A Pravdáról ugyanez már nem mondható el. Ők már múlt héten levizsgáztak, mikor elkezdték az egész Sólyom körüli hisztériát. Dag Daniš – a drága kommentátoruk – a hétvégén ugyanott folytatta az agymenéseit, ahol abbahagyta. Az elmérgesedett kapcsolatért szerinte mindenki hibás (Sólyom, a magyar diplomácia, legújabban meg az MKP karöltve a Híddal), csak a szlovák oldal nem. “Mert mi mást kellett volna tennie a szlovák kormánynak, talán be kellett volna vetnie a kommandósait a saját emberei ellen, s biztosítani a magyar köztársasági elnöknek, hogy magyar zászlók alatt sétálgasson Komáromban?” – teszi fel a cseppet sem szuggesztív kérdést  a buzgó újdondászunk.  Nem, bazmeg, csak engedni kellett volna, hogy egy EU-s állampolgár (aki mellesleg még köztársasági elnök is) éljen az Unió adta jogaival s ellátogathasson egy másik tagállam városába. Ahova ráadásul meghívták, s szeretettel is látták! Bezzeg mikor kínai titkosrendőrök verik a honfitársaidat az elnöki palota előtt, a szlovák elnöki palota előtt, hogy egész pontos legyek, akkor afelett szemet lehet hunyni (vagy legalábbis nagyon keskenyre összehúzni)?!

Független véleményt is próbált ám mutatni a Pravda. Rudolf Chmel egykori magyarországi nagykövettel és Jiri Pehe cseh politológussal készítettek interjút. Az interjúról mindenki tudja, hogyan készül: az újságíró csak kérdez, a másik fél meg válaszol. Itt aztán senkit nem lehet elfogultsággal vádolni. Hát, nem teljesen. Egy kérdést, ugye, többféleképpen is fel lehet tenni. Lehet úgy is, hogy: “De mégis, az nem csak provokáció, ha egy elnök látogatásra jön, s az elnök kollégáját nem látogatja meg?” De akár úgy is (lehetne), hogy: “Tényleg provokációnak minősül, ha egy elnök látogatásra jön…?” Hát, igen, mint mondtam, többféleképpen rá lehet kérdezni a dolgokra. Aszerint, hogy milyen válaszokat szeretnénk kapni…

A Pravda nálam megint megbukott a vizsgán. De nem azért, mert különbözik a véleményünk, hanem mert nagyon magyar kártya illat árad a lapok közül. Ahogy Fico a kormány baklövései és orvlövészei felé akar belőlük várat építeni magának, úgy a Pravdánál a magasabb olvasottság aduászának tekintik. Csakhogy hamiskártyások mindketten. Azokat meg, ugye, nem szeressük.

Kíváncsian várom még a .týždeň reakcióit. Az online kiadásukban eddig csak egy rövid cikk foglalkozik a témával. Azt viszont megnyugtató érzés olvasni, Mégiscsak merik hallatni a hangjukat a derék, becsületes, egyenes, őszinte, értelmes, igazságos, toleráns, jóravaló szlovákok is?

(S a kérdőjel helyére vajon mikor lesz bátorságom felkiáltójelet tenni?)

A szlovák kormány ugyanis nem csak elképzelni merte, hanem meg is csinálta, és a 21. század elején, az Európai Unió szívében megtagadta a belépést egy EU-tagállam területére (Szlovákia) egy másik tagállam (Magyarország) elnökének. Ugye, ahhoz nem kell magyarnak lennie valakinek, hogy ezt felháborítónak tartsa?

Már hetek hónapok óta hidegen hagy a politika. Nem követem figyelemmel, s ami el is jut hozzám, az se bír felizgatni. Csáky és az MKP töketlenkedéséhez már jóval korábban hozzászoktam, Bugár politikai ámokfutására csak megrántottam a vállam, a kormány korrupciós ügyeit már nem győzöm számolni, a miniszterek neveit meg úgyse érdemes hosszú időre megjegyezni. Az igazat megvallva a megbotránkoztató nyelvtörvény se növelte meg a pulzusszámomat, nem azért, mert nem botrányos, hanem mert annyira szánalmas, hogy az 5 milliós többség félti a nyelvét a fél milliós kisebbségtől, hogy az már nevetséges.

De ez a Sólyom körüli hisztéria most nálam is kiverte a biztosítékot.

Először az háborított fel, hogy ilyet egyáltalán meg lehet csinálni a 21. században meg az Európai Unióban, függetlenül attól, hogy kik a történet szereplői.

Másodszor az bosszantott fel, hogy a drága politikusok már megint a magyar kártyával terelik a választópolgárok figyelmét a saját töketlenségükről (a válság kezelése) és botrányaikról (tessék válogatni). Ha vulgáris akarnék lenni, azt mondanám, hogy ne az én faszommal verjék a csalánt, mert azt nem csípem. De nem akarok vulgáris lenni.

Harmadszor az keserített el, hogy még az ellenzék is farkát behúzva, ha nem is tapsol, de asszisztál a kormány piszkos színjátékához, ahelyett hogy elkiáltaná magát, hogy meztelen a király. Vagy mi másnak értelmezzem Dzurinda szavait, hogy  “Sólyom látogatása tiszta provokáció volt”, mint gerinctelen  seggnyalásnak – szlovák nacionalista seggekének?

Negyedszer az döbbentett meg, hogy annak van pofája 1968. augusztus 21-ét a szájára venni, aki saját bevallása szerint észre se vette 1989. november 17-t.

Ötödször meg az az egyre reménytelenebbnek tűnő szélmalomharc szomorított el,  amit azért folytatok, hogy meggyőzzem a magyarországi ismerőseimet (és nagyon sok itthonit is), hogy Szlovákiát ne Slotával, Ficoval vagy a nyelvtörvénnyel azonosítsák, mert van itt számtalan derék, becsületes, egyenes, őszinte, értelmes, igazságos, toleráns, jóravaló ember is, akik miatt lehet szeretni ezt az országot.

Kedves jóérzésű szlovák barátaim, jó lenne már hallani a ti hangotok is, hogy én magam se veszítsem el a hitem Szlovákiában!

A teljes interjú a körkép főoldalán olvasható.

A tovább alatt a körkép főoldala értendő.