Tavaly nyáron nagyon úgy nézett ki, hogy végleg búcsút intek a Hálónak. Vagyis mikor megfogalmaztam azt a bizonyos mailt az ifi társaimnak, akkor azt azzal a tudattal tettem, hogy pontot teszek annak a fejezetnek a végére, aminek az a címe, hogy a Háló meg én.
Aztán az a mail nagyon nagy port kavart, olyan nagyot, hogy magával sodorta azt is, ami – egészen pontosan aki – miatt nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel tovább működni a Hálóban.
Így most újra Háló találkozóra készülök. Debrecenbe, a IV. Kárpát-medencei Háló Ifjúsági Találkozóra. Ennek a negyedik felvonására. Sőt, még egy kerekasztal-beszélgetést is fogok moderálni.
Most megint az a bizsergető izgalom van bennem, mint amit a legelején éreztem, mikor még nem láttam be a kulisszák mögé. Hál’Istennek már nem érdekelnek a színfalak giccses mintái, újra “csak” az emberekkel való találkozásokat várom. De azt nagyon!
Még a Háló táborban elvégeztünk egy önismereti tesztet. A témája a konfliktuskezelési módszerek voltak: hogy a versengő, problémamegoldó, kompromisszumkereső, elkerülő vagy alkalmazkodó attitűdök dominálnak-e konfliktusmegoldásaink közben. Engem meglepett a saját eredményem. Legalábbis elsőre. Aztán, ahogy elgondolkodtam rajta, valóban: az utóbbi hónapokban a szükségesnél többször adtam fel az elképzeléseimet s alkalmazkodtam mások igényeihez.
Pozsony! Vagy szólítsalak inkább Pressburgnak? Esetleg a Prešporkot szereted jobban? Nem is oly rég – két, három emberöltővel ezelőtt – még mindhárom névre hallgattál. Magyar ajkú lakóid Pozsonynak hívtak, a németek Pressburgnak szólítottak, a szlovákok meg a Prešporkot használták. Egyszerre, egymás mellett, békében.
Hogy mennyire sikeres egy Háló tábor, azt azon szoktam lemérni, hogy milyen az utána következő napom. Ha sokáig alszom, egész nap mosolygok ki a fejemből és képtelen vagyok arra összpontosítani, amit épp csinálok (csinálnom kéne khm-khm), akkor az azt jelenti, hogy az elmúlt egy hetet annyira élveztem, hogy lélekben még mindig ott vagyok. Nos, a mai napom teljesen így nézett ki… Pedig nem is minden úgy alakult, ahogy vártam.
Mintha csak tegnap lett volna, mikor engedve a nővérem csábításának úgy döntöttem, hogy elmegyek, s megnézem, milyen is az a Háló tábor, amiről Ivetka olyan csudaszépeket mesél. Nos, úgy megnéztem magamnak, hogy idén ez már a harmadik táborom lesz. S minden valószínűség szerint az utolsó olyan, ahol ifi szervezőként veszek részt. Remélem, szép búcsú lesz.
Hogy mi lesz, ha összeeresztünk egy testi fogyatékos kislányt, akinek alig érteni a szavát, egy hiperközlékeny ötvenes egyedülálló férfit, néhány egyetemistát meg pár középiskolást, s ráadásként adunk még hozzájuk egy végzős alapiskolást meg egy csendes, dolgozó úriembert? Egy tizenötfős kiscsoport egy ifjúsági találkozón és lelkigyakorlaton. Meg egy újabb nagy kihívás nekem.
