Csak ezzel a kérdéssel, hogy “akkor visszajössz a Hálóba?” nem igazán tudok mit kezdeni. Mit jelent visszamenni a Hálóba? Mit jelent “hálósnak” lenni? S mit jelent “hálózni”?

Én elsősorban keresztény ember akarok lenni, Jézus tanítása szerint élni, s az életemmel tanúságot tenni a krisztusi értékekről. S hogy ezt mint hálós, KIK-es, POFIKK-os, fokolárés, antióchiás, mittoménmilyenes teszem-e, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerüljön.

P. S.: Egyre inkább a szívemhez nő ez a kicsikocsi. Most már a Balaton is megvolt nekünk együtt. Jövő szerdán jöhet Eperjes!

P.S2.: Nem is én lettem volna, ha nem felejtem ott a kulcscsomómat… Még jó, hogy Katinka már megérkezett Horvátországból. Meg hogy vannak pótkulcsok!

Nézegetve a tesztet eszembe jutottak azok a “nem megmondtam?” érzések, amik korábban csak ritka vendégek voltak a mellkasomban. (A korábban legyen mondjuk az egy-másfél évvel ezelőtti életem.) Emlékszem azokra a forrófejű vitákra, amikor a saját igazam biztos tudatában képes lettem volna az egész világgal is szembeszállni. S szembe is szálltam. Ha az egész világgal nem is, de családtagokkal, évfolyamtársakkal, barátokkal, ad hoc ismerősökkel annál gyakrabban.

Aztán szépen rájöttem, hogy minden igazság relatív, így az enyém is. S hogy csak egyetlen abszolút igazság létezik: a szeretet. S mit számít, ha igazam is van, ha ez az igazság a másik embernek csak fájdalmat okoz.  Mert a rossz szándékkal kimondott igazság rosszabb, mint a hazugság. Az ember került az első helyre, nem a saját kis igazságom illúziója.

Akkor, a teszt eredményének hatása alatt tudatosítottam, hogy átestem a ló másik oldalára. Túl sokszor engedtem el jobb megoldásokat és színesebb ötleteket csak azért, mert el akartam kerülni a versengést. Egész pontosan: nem vállaltam a felelősséget. Pedig az idő sokszor engem igazolt.

A Háló tábor egyik legnagyobb eredménye számomra ez a felismerés. Hogy a talentumokkal felelősség is jár. S gyáván nem tudomást venni róluk ugyanolyan vétek, mint gőgösen túlértékelni őket.

Tegnapelőtt a POFIKK-osokkal újra megcsináltuk a tesztet. A versengő attitűd két fokozattal feljebb végzett, mint két hónapja. Kezdetnek nem is rossz.

Aztán jött az első nagy világöldöklés, melynek végén császárok buktak meg, monarchiák hullottak szét, s Te egy köztársaságban találtad magad. Hirtelen átkereszteltek, új nevet kaptál, úgy kezdtek el szólítani, hogy Bratislava. El akarták felejtetni veled a Pozsonyt meg a Pressburgot, de még a Prešporkot is. De Te nem felejtettél! Hisz hogyan is felejthetted volna el a magyar s német gyökereidet, azt, amit a hosszú évszázadok véstek be kőtestedbe? Mert levehetik utcáidról a háromnyelvű táblákat, de a poros macskakövek díszes hintók kerekeinek nyomát viselik, magyar királyi hintókéit, hisz majd’ 300 esztendőn keresztül koronázták meg falaid közt a magyar királyokat. Levehetik a Pozsony feliratot is a kapudról, de a magyar főurak palotáit nem vihetik át máshova. Mint ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet szobrát sem tüntethetik el a várudvarból vagy Miksa császárét a főtérről.

Nem, Te nem hagytad kitépni német és magyar gyökereidet sem a csehszlovák légióknak, sem a barnaruhás csatlósoknak, de a vörösinges hazaárulóknak sem, s még a szovjet tankokkal is farkasszemet mertél nézni. A többnyelvűség és a kultúrák együttélése az évszázadok során olyan erényeddé vált, mellyel egyedülálló helyet foglalsz el a talán nagyobb, pompásabb, fényesebb Duna-metropólusok között.

Olyan hagyomány ez, melyre húsz évvel a Vasfüggöny lehullása után nagyobb szükség van, mint valaha: Pozsonynak, Pressburgnak, Bratislavának. Magyaroknak, szlovákoknak, németeknek, s minden népnek.

Ezt a szöveget a Magyar Kálvária V., Pozsony városát jelképező állomásához írtam. 2009. augusztus 6-án hangzott el a Háló tábor esti körmenetén.

Lássuk csak, mi az, amit vártam, s mi lett belőle.

• az előadásokat (Vajon a többieknek is úgy fog tetszeni Süveges Gergő, mint nekem Egerszalókon?)
  Jelentem, igen. Süvi nagy sikert aratott, s bár előadásának a magját már ismertem, mégis élveztem. De a többiek is kitettek magukért: Orosz Pisti szokás szerint fergeteges volt, és a hat gyerekes Tamás házaspár is beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket.
  
• a kiscsoportomat (Ezúttal kikkel hoz össze a sors?)
  Na, ez egy külön posztért kiált. Most csak annyit, hogy olyan meghitt, mély és őszinte volt, hogy egyszer még nekem is megremegett a hangom. Külön öröm, hogy a többi kiscsoport is szépen összeállt. (Merthogy a sors ezúttal engem meg Ambrust használt a kezének, a csoporttagok összeállításához. )
• a focibajnokságot (Két vesztes döntő után, sikerül-e idén elhódítani a kupát?)
  Hát igen, semmi sem lehet tökéletes. Két vesztes döntő után jött egy vesztes elődöntő. Erdélyt idén nem lehetett megverni… De Magyarországot két vállra fektettük, vigaszdíjnak ez is megteszi.
• a bűnbánati liturgiát (Lesz-e elég bátorságom elmenni gyónni?)
  Nem volt. De nem a bátorság hiányzott, hanem a ráhangolódás. Viszont helyette jól összeraktuk a másnapi altáborzárást!
  
• az esti sörözéseket (Megint énekes-gitáros körítéssel a lá Schön Gyuri?)
  Este volt. Sörözés volt. Schön Gyuri nem volt.
• a felvidéki napot (Idén vajon mit fogunk összeimprovizálni?)
  Egy vicces kis reggeli ébresztő versikét meg finom koktélokat estére (made by Maszat). Mnyammmm.
• a régi ismerősöket (Vajon ők is azt érzik-e, mintha csak pár nap telt volna  el a tavalyi tábor óta)
  Na, akkor kezdtem felvenni a tábor hangulatát, mikor a régi arcokat megláttam. Merthogy egy nappal korábban érkeztünk, s a 0. napon még elég nehezen ment otthon hagyni az aktuális gondjaimat. Aztán szép fokozatosan befutott mindenki. Én is. Lelkileg is.
• az új arcokat (Ugye lesznek?)
  Voltak bizony! Például Nándi, aki megajándékozott egy háromszínű Hiába, jó emberek mindenhol vannak a világban!!! strandpapuccsal meg pólóval.
• egy nagy beszélgetést Gyögyővel (Hogy miről konkrétan? Vele bármiről. Mindenről!)
  Na, ez nem jött össze. legalábbis nem Gyögyővel. De valahogy nem sajnálom, hogy más valakinek a társaságában rohant el az idő esténként… Sőt!
• a Háló parlament ülését (Uh, biztos, hogy jól vagy, up?)
  Nem, up, nem vagy jól. Vagyis most már igen, hogy nem kell tovább szenvedned ezeken az “üléseken”.
• a nagy szabadtéri gitáros miséket (Hát nem a természet a legszebb templom?)
  Talán ez az egyetlen hiányérzetem az egész táborból: a benti miséket a nagy előadóteremben nem bírtam annyira átélni. Oké, a kialvatlanságommal én is ludas vagyok a dologban, de a papok/püspökök se törték össze magukat a prédikációikban, hogy engem ébren tartsanak…
• K. A. hirdetéseit (Hallott már valaki kreatívabban és jópofábban információkat átadni egy pár százas tömegnek?)
  K. A. a szokásosnál picivel fáradtabbnak tűnt, de így is futotta néhány első osztályú poénra. Vajon hányan értették meg őket?
• a székely tájszólást (Hát az egy gyönyör, nem?)
  Három busszal jöttek!!! Ebben aztán nem volt hiány! Hál’istennek!
• azokat a pillanatokat, amikre nem számítok (Hogy vidámak vagy szomorkásak legyenek? Mindegy, csak legyenek!!!)
  Mint a mellékelt ábra mutatja, nagyon sok volt belőlük. S ez így van jól. Hogy mennyire jól, azt majd az idő megmutatja…

S végezetül két kép: egy a bronzérmes focicsapatunkról, egy meg a (szerintem aranyérmet érdemlő) szervezői gárdáról (Kornélt tessék odaképzelni).

A brémai kiruccanás ugyanis kizárja, hogy jövőre részt tudjak venni a szervezésben. S ez így van jól: még véletlenül se kaphat el a csábítás, hogy újra belevágjak. Nem azért, mert unom, hanem mert itt az ideje a váltásnak. Az idei tábor igazi kihívása ez lesz: megtalálni azokat az embereket, akik átveszik a stafétabotot. Vagy azt az embert, aki meg tudja találni és szólítani a többieket. Merthogy a Háló ifi koordinátori posztjára is új arc kerestetik (hivatalosan ezt úgy hívják a Hálóban, hogy az ifiért felelős Háló Parlement-tag, de nekem ez nagyon nevetséges fontoskodó vicces)

Kíváncsian várom az elkövetkező egy hetet:

• az előadásokat (Vajon a többieknek is úgy fog tetszeni Süveges Gergő, mint nekem Egerszalókon?)
• a kiscsoportomat (Ezúttal kikkel hoz össze a sors?)
• a focibajnokságot (Két vesztes döntő után, sikerül-e idén elhódítani a kupát?)
• a bűnbánati liturgiát (Lesz-e elég bátorságom elmenni gyónni?)
• az esti sörözéseket (Megint énekes-gitáros körítéssel a lá Schön Gyuri?)
• a felvidéki napot (Idén vajon mit fogunk összeimprovizálni?)
• a régi ismerősöket (Vajon ők is azt érzik-e, mintha csak pár nap telt volna  el a tavalyi tábor óta)
• az új arcokat (Ugye lesznek?)
• egy nagy beszélgetést Gyögyővel (Hogy miről konkrétan? Vele bármiről. Mindenről!)
• a Háló parlament ülését (Uh, biztos, hogy jól vagy, up?)
• a nagy szabadtéri gitáros miséket (Hát nem a természet a legszebb templom?)
• K. A. hirdetéseit (Hallott már valaki kreatívabban és jópofábban információkat átadni egy pár százas tömegnek?)
• a székely tájszólást (Hát az egy gyönyör, nem?)
• azokat a pillanatokat, amikre nem számítok (Hogy vidámak vagy szomorkásak legyenek? Mindegy, csak legyenek!!!)

Irány Sátoraljaújhely!

Amikor az egerszalóki találkozó jelentkezési lapján beikszeltem, hogy vállalok csoportvezetést, inkább a szívemre hallgattam, mint az eszemre. Aztán meg is bántam, mikor láttam, hogy így magára kell hagynom a hálós csapatunkat, hogy egyedül rakják össze a sátrat és a koncepciót a műhelymunkára. Vagyis még egy jó adag lelkiismeret-furdalást is le kellett győznöm, miközben szembesültem a csoportom felvázolt összetételével. Ráadásul az első egy óra csak az ismerkedésre szolgált, s mivel a testi fogyatékos lányt nem mozgathattam, az összes játék, amit beterveztem, használhatatlanná vált.

Azon a szerda délutánon nagyon furcsa érzések kavarogta bennem, miközben várakoztam az első kiscsoportos beszélgetés megnyitására.

És furcsa érzés volt az is, mikor szombat délután, az utolsó kiscsopi után Ároni áldással akarták megköszönni a csoportvezetést. De másként volt fura, olyan kellemesen.

Nem kevés munkám volt benne, hogy a fogyatékos lány beszédét megértsem, hogy a hiperaktív fickót kordában tartsam, s hogy a félénkeknek is meghozzam a bátorságát, hogy megszólaljanak. De sikerült. Megérte a fáradozást.

Az idő engem igazolt. Vagyis azt, hogy hallgattam a megérzéseimre. Bárcsak az élet más területein is mernék ennyire hagyatkozni rájuk…

Valahol azt olvastam, hogy a legizgalmasabb beszámolók nem az esemény hatása alatt születnek, hanem kipihenve, mindent szépen feldolgozva egy íróasztalnál, sárgás neonfény és egy bögre tea mellett. Az íróasztal, a neonfény és a bögre tea stimmel. A kipihenve és a feldolgozva kevésbé. De nem is izgalmas beszámolóra készülök, csak pár benyomásra a hétvégével kapcsolatban, amit 17 fiatal “hálótárssal”, egy görög katolikus házaspárral és két “trénerrel” töltöttem el a pannonhalmi bencés apátság gimnáziumának kollégiumában.

Gondolatok odautazás közben: Szarba, nem kellett volna elküldeni azt az utolsó mailt, hogy mindenki próbáljon pontosan hatra odaérni, mert különben nem tudjuk elkezdeni. 18.10, s mi még mindig keressük azt a bizonyos táblát Győr után, amire az van kiírva, hogy Pannonhalma…

Első benyomás megérkezéskor: Mi, még a partiumiak sincsenek itt? Az ikrek se értek még ide? Királyság. Basszus, írhat ezeknek az ember, amit akar…

Este, a szoba elfoglalása után: Szóval így néz ki egy bencés diák szobája. Szegények, ha már élőben nem látnak nőt, legalább képen… (Vajon észrevennék, ha egy eltűnne?)

Este, 23.18: Ez a kötelező kosárlabda jobban sikerült, mint vártam! De a foci az mégis csak foci. Hulla vagyok.

Éjjel, 01.12: Mi van? A legutóbbi ilyen zártkörűbb ifi összeröffenésen még alig fogyott el az egy üveg Becherovka, most meg már nincs a három karton sörből?

Valamikor ezután: A nap beköpése a la Detti: “a faszról jut eszembe…” *

Valamikor még később: Ébrezstőt kne álltani, mer regge héktor itsentittelet…

Szombat reggel: Ketten késtek picit, a többiek pontosak. Na, ez tetszik! Aki legény éjjel, legyen legény nappal is.

Szombat ebéd: Mindig ilyen szarul főznek, vagy csak a vendégeknek?

Szombat délután: Huhuuu, ez jobb mint vártam. Imre és Szabolcs (a trénerek) nagyon profik. Én is akarok. Én is! Így érteni az emberekhez, csoportokhoz!

Szombat este: Milyen jó fej ez a Cirill atya, csak kár, hogy éhgyomorra van ez a borkóstoló. Menjünk gyorsan vacsorázni.

Szombat vacsora után: Biztos, hogy jó dolog most még a Hálóról beszélni? De máskor nem lesz rá idő, menjünk, tudjuk le gyorsan, aztán szerezzünk sört valahonnan. Vagy bort.

Szombat éjjel: Úgy látszik, ez a buzi homoszexuális téma kimeríthetetlen…

Szombat, valamikor éjjel az ágyban: Máskor egy hetesre kéne szervezni, hisz holnap már vége is… Pedig most kezdünk igazán belejönni.

Vasárnap délelőtt: Jó csávó ez az Asztrik, de miért pont most kell vele interjút csinálni, mikor a legérdekesebb dolgokról folyik a képzés…

Vasárnap szentmisén: Ez a Cirill nem csak a borokhoz ért, hanem prédikálni is tud. Zérgút.

Vasárnap ebéd: De nagy kedvem lenne most hagyni a fenébe az egész PhD-t, s elkezdeni ezzel foglalkozni teljes erőbedobással. Szeretem, élvezem, s úgy érzem valamennyire tudom is. Ehelyett mehetek holnap is megint a könyvtárba… egész nap bámulni némán a könyvekbe…

* szövegkörnyezetből kiragadott mondat, ami pár érzékeny fület/szemet bánthat. Nekem az ilyen mondatok bántják a fülem: “lógott az efje, azt mondta rá, hogy olyan nagy pi” valamint az trágár expresszív szavak folyamatos használata vagánykodás céljából

Vegyük csak szépen sorba őket. Nem fontossági sorrendben, de csak a legfontosabbakat – vagy ahogy ezt mondani szokás: a lista a teljesség igénye nélkül készült.

- ingyen kaja
Hmmm, a görög- és gyümölcssalátával, valamint fagyival kiegészülő svédasztal kitűnő alternatívája a sokfogásos falusi étkezési szokásnak.

- ingyen pia
Bővebb kommentár helyett egy beszélgetésfoszlány:
- Fiúk, de ugye, nem csak beszélgetni fogtok egész este!
- Nem, inni is fogunk…

- minden lány szebb önmagához képest legalább 20%-kal
Ez komoly: a lányok úgy ki képesek rittyenteni magukat az esküvőre, hogy az ember nem is hinné, hogy ugyanazokról van szó, akikkel hétköznap is találkozni szokott. És ez naggyon pozitííív. (Lányok, mi lenne, ha megpróbálnátok máskor is szoknyát felvenni, és/vagy egy kis sminket tenni az arcotokra – természetesen, mindkettőt mértékkel:)

- jót lehet mulatni
Itt, mondjuk, sok függ a zenétől meg a társaságtól, de azért általában ki szokott az alakulni. (Egy-két sör és/vagy feles nagyon közösségépítő tud lenni, meg a zenén is sokat tud javítani) Aztán meg jöhet a tánc. Nem igazán tartom magam a táncparkett ördögének, de ez nem akadályoz meg abban, hogy táncoljak.

- új emberek/távoli rokonok/régi ismerősök/messzi barátok
Hol máshol találkozzon az ember velük, ha nem egy lagziban? Nekem ezúttal az utóbbihoz volt a legtöbb szerencsém

Na, mikor is lesz a következő lagzi?

Motyčky, július 19. – 26.

Végre kiestem két hétre Pozsonyból. Nem, nem azért végre, mert utálom a fővárost, hanem azért, mert már szükségét éreztem egy kis klímaváltozásnak. Az Alacsony Tátrában ez tökéletesen sikerült. Kb. 20 szlovák és ugyanennyi lengyel társaságában a gyönyörű szlovák hegyekkel és erdőkkel körülvéve sikerült újratelepíteni az igencsak agyonszolgált operációs rendszeremet. Sokat beszélgettünk, szórakoztunk, játszottunk, túráztunk, énekeltünk és imádkoztunk. Főleg északi szomszédjaim tettek rám nagy benyomást: rég láttam ennyi pozitív embert egy helyen. Ki is használtam az alkalmat, s loptam tőlük egy kis csomó energiát.

Tata, július 27. – augusztus 3.

Volt is rá szükségem, mert a következő hét Tatán a Háló táborban inkább szólt a munkáról, mint a pihenésről. Most utólag picit úgy érzem, hogy túlvállaltam magam. Ifi altábor társszervezése + a felvidéki régió társvezetése + kiscsoportvezetés + újságszerkesztés + focicsapat megszervezése (+ éjszakai sörözések) = minimális szabadidő + még kevesebb alvás. Persze, kihagyhattam volna a kiscsoportvezetést meg a cikkeim nélkül is lett volna tábori újság, de ezeket meg szeretem csinálni, így nem volt szívem nemet mondani. A fociról meg a világ minden kincséért sem mondtam volna le. Idén ismét döntőt játszottunk, sajnos ismét elbuktuk… (Jó hír viszont, hogy míg tavaly nyeretlenül (sic!) tettük mindezt, addig idén veretlenül jutottunk el a fináléig) Úgy látszik, ebben az évben nekem csak második helyek jutnak…

Szóval mit adott nekem ez a Háló tábor? Pár dolgot tanultam megint, ill.néhány meggyőződésemben még jobban megerősödtem.

1. Megéri hinni az emberekben.
2. Ha nagyon akarsz valamit, az univerzum is melléd áll.
3. Légy igényes magaddal szemben. Előbb-utóbb kifizetődik.
4. Az erő alázat nélkül agresszió, az alázat erő nélkül meghunyászkodás.

5. A pozsonyi nők jobbak, mint a magyarországiak.
6. A magyarországiak még így is nagyon jó nők.
7. Jó pap lenne belőlem. Szerintem.
8. Kibírom internet nélkül két hétig.

Ha a szenci ifi találkozót – Kárpát-medencei jellege miatt – nem számítom, akkor a párkányi volt az első regionális szintű hálós rendezvény a Felvidéken 2008-ban. Május 31-én… Szóval az első félévben egyre futotta. Semmi baj, majd a második részben beleerősítünk. Lássuk csak, a következő Háló rendezvény a Felvidéken: október 4., Losonc, aztán… aztán semmi. Ennyi. Egy év, két találkozó. Miért csak kettő? Erre Párkányban próbáltam megtalálni a választ. Elárulom: sikertelenül.

Vegyük hát sorra azokat a lehetséges okokat, amik megmagyarázhatnák, hogy miért csak két találkozóra futja évente a Felvidéken.

Nincs érdeklődés?

Párkányban szombaton megtelt a templom, megtelt az előadóterem. Érkeztek Losoncról, Szencről, Balasagyarmatról, sőt, Budapestről is, hogy a környéket (s ide számolom Esztergomot is) ne is említsem. A válasz tehát egyértelmű: érdeklődésben nincs hiány.

Nincs miről beszélni?

A témák tárháza gyakorlatilag kimeríthetetlen. (Sajnos) nem olyan korban élünk, mikor a keresztény embereknek nem kell, hogy igényük legyen a közös találkozásra, a közös válaszkeresésre, egymás kölcsönös megerősítésére, hitük elmélyítésére. Nagyon is van miről beszélni, ezzel sincs tehát gond.

Nincs előadó, aki segítene feldolgozni a témát?

Aki hallotta Frankenstein, akarom mondani Blanckenstein Miklós atyát Esztergomból előadni szombat délelőtt Párkányban, az csak mosolyog ezen a kérdésen. Az tény, hogy nem áldott meg minden papot az Ég olyan szónoki készségekkel, mint Miklós atyát (lásd a délutáni előadás), de vannak azért jó páran, akiket érdemes meghallgatni. Blanckensteint például el tudnám hallgatni minden nap. Nem csak azért, amit mondd, hanem azért is, ahogyan mondja. Kedvenc történelem tanárom mondta mindig: „Urbán, jegyezze meg, mindegy, hogy milyen finomat főz, ha azt mocskos tányérban fogja tálalni, senki sem fogja megenni. S mindegy, milyen rossz a főztje, ha csillogó-villogó tányérba teszi, meg fogják enni.” Mi Párkányban finom szellemi elemózsiát kaptunk, díszcsomagolásban.

Előadókban tehát szintén nincs hiány, csak meg kell őket találni.

Nincs szervező, aki megszervezné a találkozót?

Gyors és precíz regisztráció, terülj-terülj asztalkám a szünetekben, előkészített kiscsoportos helyek az előadások után, hibátlan „műsorvezetés” – így nézne ki egy rendezvény, ha nem lenne, aki meg tudja és meg akarja szervezni? Természetesen nem. A házigazdák kitűnően végezték a feladatukat (a csúszást az ebédnél nyugodtan írhatjuk az étterem számlájára), szóval itt is rossz helyen tapogatózunk…

Unalmassá vált volna a találkozók menete? Előadás-kicsopi-előadás…

Amint azt a párkányi példa mutatja, erről szó sincs. Minden kiscsoportos beszélgetés egy újabb lehetőség új emberek, vélemények, nézőpontok megismerésére vagy éppen a régebbiek elmélyítésére. Nem véletlenül ezek a másfélórás beszélgetések a találkozó legfontosabb részei. Ha ezek jól sikerülnek, jól sikerül az egész találkozó. S az sehol nincs megírva, hogy csak évente kétszer sikerülhetnek jól. Épp ellenkezőleg. Unalomról tehát szó sincs.

Túl nagy anyagi áldozattal jár?

100 Sk 3 EUR/800 Ft (csak hogy szokjuk az új pénznemet, igen, kedves anyaország, mi már pár hónapon belül az euróval fizető országok közé fogunk tartozni…) Szóval, a részvételi díj, mely gyakorlatilag épphogy fedezi az ebéd költtségeit, annyira nevetséges, hogy nem is érdemes több szót vesztegetni rá.

De akkor mi az oka, hogy csak két Háló találkozó van egy évben a Felvidéken? Én nem tudtam rájönni, se Párkányban, se más találkozókra visszagondolva. Mert: résztvevők és előadók részéről igény és érdeklődés van a találkozások iránt, a találkozókon mindig van mit megtémázni, s az együtt eltöltött idő mindig nyújt valami lelki élményt, ami ráadásul gyakorlatilag semmibe sem kerül. A jól sikerül párkányi kerületi találkozónál aligha kell jobb bizonyíték erre.

De akkor miért nincs több Háló találkozó a Felvidéken?