Na, fogjuk rá, hogy kihevertem a csütörtök esti focitraumát, úgyhogy lássuk, mi minden is történt a szenci Háló találkozó zárónapján.
A szombat volt az egyetlen nap, melyet teljesen együtt tudtunk tölteni. Ki is használtuk az elejétől a végéig. Első látásra sűrűnek tűnhetett a program, de mivel az étkezés a magas létszám miatt háromszorra volt megoldva, mindenkinek jutott ideje a privát beszélgetésekre, városnézésre vagy az éjszakai alváshiány pótlására.
Vannak dolgok, amiket nem lehet leírni vagy megmutatni, hanem egyszerűen át kell élni őket. A szenci 1. Kárpát-medencei Háló ifjúsági találkozó is az ilyen élmények közé tartozik. Most mégis megpróbálom a lehetetlent, hogy pár képpel érzékeltessem a találkozó hangulatát. Lehet nosztalgiázni vagy kedvet kapni a következő Hálós rendezvényre!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem merültek fel bennem kételyek a szervezés során a találkozó kimenetelét illetően. Hazudnék, ha tagadnám, hogy megkérdeztem magamtól párszor: van-e értelme. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy végig biztos voltam benne, ez a szenci antióchiás csapat képes rá, hogy vendégül lássa öt ország fiataljait. És akkor is hazudnék, ha azt mondanám: akkor is belevágtam volna, ha előre tudom, hogy ennyien leszünk majd az 1. Kárpát-medencei Háló ifjúsági találkozón.
Elkezdődött a visszaszámlálás! Már csak egy nap, s elkezdődik az 1. Kárpát-medencei Háló ifjúsági találkozó Szencen. Hogy a finisbe érkeztünk azon veszem észre, hogy ha bejelentkezek skype-ra vagy a gmailre, nem csinálok egyebet, csak kérdésekre válaszolok. Mit kell hozni magukkal, hányra érjenek ide, hogy lesz ez, hogy lesz az…
Miért van az, hogy ha az embernek mikrofont tesznek a szája elé, akkor elkezd ööözni, keresi a szavakat, de ha meg is találja őket, akkor is csak ugyanazokat, hogy mondatszerkesztésben hirtelen átkapcsol a japán nyelvtani szabályokra, s hogy még artikulálni is elfelejt? (Vagy ez máskor is így van, csak nem tűnik fel, mivel nem hallgatom vissza?)
Kezdjük egy vallomással: már évek óta nem ünneplem március 15-ét. Nem hordok kokárdát, nem nézem meg este x-edszer A kőszívű ember fiait, s már a Petőfi-szobor koszorúzására sem járok el Pozsonyban a Medikus kertbe. Az idei március 15-ét mégis ünnepként éltem meg. Méghozzá – teszem hozzá halkan – Magyarországon!
A barkochba játékot, ugye, mindenki ismeri? (Jó, a biztonság kedvéért írjuk le fonetikusan is: barkóba – széép zárt palóc A-val). Most már, remélem mindenkinek megvan. Aki nem ismeri vagy még rosszabb, nem kedveli, annak rossz hírem van, mert én nagyon szeretem, s ezért arra gondoltam, hogy ezúttal barkochbázhatnánk egyet. Mit szóltok? A feladat nagyon egyszerű: nem is olyan rég jártam egy városban, nektek mindössze annyit kell tennetek, hogy a kérdések és válaszok alapján kitaláljátok, a Kárpát-medence melyik helységéről van szó (na, már segítettem is!). Oké? Mehet?
„Carpe diem – éldd a napot, de egészségesen!” Sebestyén Ottón kívül kevés (értsd: nulla) jezsuita szájából hallottam eleddig ezt a mottót. Mint ahogy azt se gyakran hangoztatják a papok, hogy „az önkielégítés a természetes szexuális fejlődés része”.
