"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
„Carpe diem – éldd a napot, de egészségesen!” Sebestyén Ottón kívül kevés (értsd: nulla) jezsuita szájából hallottam eleddig ezt a mottót. Mint ahogy azt se gyakran hangoztatják a papok, hogy „az önkielégítés a természetes szexuális fejlődés része”.
Ezúttal kezdjük egy 100 ezer forintos feladvánnyal: egy szobában van három kapcsoló, melyek a szomszédos teremben lévő három villanykörtét gyújtják. Az egyik szobából nem látni át a másikba, neked mégis ki kell találnod, hogy melyik kapcsoló melyik égőhöz tartozik. S mindezt úgy, hogy bármit csinálhatsz ugyan a kapcsolókkal, de csak egyszer mehetsz át a másik helyiségbe, hogy megnézd a villanykörtéket. Hogyan találod ki, hogy melyik kapcsoló melyik égőt gyújtja?
Hétvégenként, mikor Pozsonyból hazamegyek a szülői házba, az első utam a nagymamámhoz szokott vezetni. Mindjárt meg is kérdezem tőle, mi újság otthon. De ő csak legyint: „Semmi, fiam. Nincs nagyon mit mondani.” Aztán mégis másfél órán keresztül ülök az ágya mellett, amíg elmeséli az összes pletykát a faluban, némelyiket kétszer is.
Borús égbolt, szemerkélő eső, hideg szél – ez fogadott október 12-én Komáromban, mikor koraeste kiszálltam a buszból. Legszívesebben visszavarázsoltam volna magam a kollégiumi szobámba egy csésze forró tea meg egy Borges novelláskötet mellé. De nem tudok varázsolni. Szerencsémre. Mert a szentmise meg az ismerős arcok Erdélyből, Kárpátaljáról, Vajdaságból és Magyarországról megtették a hatásukat: annyira jó volt újra látni a távoli barátokat, hogy azonnal elfelejtettem a rossz időt. Ezzel, szemmel láthatólag, nem voltam egyedül. Jöttek s mentek az üdvözlő puszik, baráti kézszorítások és forró ölelések. A nagytalálkozó elkezdődött!
Állítólag egy romantikus augusztusi késődélutánon kezdődött az egész. A nap már vörösre festette a horizontot és álmosan lopakodott a dombok mögé, a hold is meg-megvillantotta sápadtan ásítozó kontúrjait, és a szellő is elővette északi, hűvösebb arcát, hogy kifújja a sétálók fejéből a fürdőzés gondolatát. Na jó, nem folytatom, mert még azt fogjátok hinni, hogy egy argentin szappanopera forgatókönyvét kezdtem el írni…
Aki nem szereti a vicceket, az ugorjon a következő bekezdésre, de ezt nem hagyhatom ki:
– Kislány, hogy hívnak, mi van a kosaradban, és hova mész?
– Esztergomba.
Engem ugyan nem hívnak Eszternek, s a gombát se szeretem, de szeptember 8-án Esztergomba vettem az irányt, hogy részt vegyek a tíz év után ismét megrendezett regionális HÁLÓ-találkozón.
Legnagyobb meglepetésemre (és a legnagyobb örömömre) még a szentmisék prédikációja alatt sem tudtam elbóbiskolni. Pedig eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy öt papból legalább kettő beszél ugyan a prédikációjában, de nem mond semmit. Vagy csak a mindennapi életben alkalmazhatatlan általánosságokat.
Korábbi nyári egyetemeken és táborokon szerzett tapasztalataim azt sejtették velem, hogy nap közben úgyis akad majd olyan előadás, amin be lehet pótolni az éjjel elmulasztott alvást. „Csalódnom” kellett. Hiába vártam egész héten, nem jöttek olyan programok, melyeket úgy lehet a leghatékonyabban kihasználni, hogy jól kialudja magát rajtuk az ember.
Nem tartoztam soha azok közé a diákok közé, akik alig várják a nyári vakációt. Az iskolaévet nem átvészelendő tíz hónapként éltem meg, melyért majd kárpótol a várva várt kettő, hanem élveztem minden egyes napját. Még a vizsgaidőszakot is szerettem. Azt hiszem, ennek köszönhettem a csodálatos szünidőket is: hogy nem egy sóvárogva megálmodott „csodanyarat” kerestem, hanem csodaként éltem meg azt, amit júliusban és augusztusban találtam. Idén például a csopaki Háló tábort július 30. és augusztus 5. között.
Read the rest of this entry »