szUPjektív

Ma kiosztottam tanári pályafutásom első Fx-ét. Nem volt valami nagy vasziszdasz. Épp ellenkezőleg: azokat a gondolatokat és érzéseket kellett elhessegetnem, amik azt üzenték és sugallták, hogy adj neki még egy esélyt, keresd meg, hogyan engedhetnéd mégis át.

Ez utóbbit még meg is tettem volna, ha legalább módom van rá. De mint ahogy a falusi bíró mondaná a mérges hazai szurkolóknak: nem fújhatok tizenegyest, ha még csak be se tudtok menni az ellenfél tizenhatosába…

“Ich habe die ganze Tag durchgeschläft” – ilyen mondatokra a legnagyobb jóindulattal sem lehet/szabad pontokat adni (még egy érettségi teszten sem).

Érezhette ezt az érintett is, mert egyetlen tiltakozó szó nélkül nyújtotta át az indexét. Ez mindenképp dicséretre méltó.

Ma a pozsonyi német nagykövet adott elő a tanszéken 1989-ről. Nagyon izgalmas volt. A történelmi áttekintést teleszőtte a saját privát élményeivel, humoros sztorikkal meg olyan érdekességekkel, amiket egy sima történelem órán nem (biztos, hogy) tanítanak.

Amikor arról beszélt, hogy Magyarország milyen kulcsszerepet játszott abban, hogy lehullott a vasfüggöny és a két német állam újra egyesült, nagy büszkeség fogott el. Olyan melegen bizsergető érzés volt hallani, ahogy valaki – egy magas rangú nyugati diplomata – elismerően, sőt, hálával beszél a magyarokról.

Pillanatok alatt tudtam azonosulni az anyaországgal, azzal az országgal, amit egyébként nem tartok a hazámnak. Az ember már csak ilyen: szívesen tartozik a nagyhoz, széphez, erőshöz. És fordítva: a kicsit, csúnyát, gyengét nem tartja annyira vonzónak.

Nem tudom mennyivel leszünk kevesebben május 21-én, de abban biztos vagyok, hogy ebben a csökkenésben szerepet játszott-játszik Magyarország politikai és morális hanyatlása is az utóbbi években. Ezzel nem a felelősséget akarom elhárítani magunkról, csak kezdem érteni, milyen dőreség volt büszkén hencegni magyarországi ismerőseim előtt, hogy nálunk már euró van, s hogy mi vagyunk a nagy közép-európai tigrisek… A láthatatlan kisebbségi bélyeg hisztérikus bosszúja volt csak, mely nem lát messzebb az orra hegyénél.

A határon túli magyarságnak létérdeke egy erős Magyarország. Amihez jó érzés tartozni, amire büszkén lehet felnézni, amit könnyű felvállalni.

Szóval: Viktor, ti már tényleg ne kúrjátok el! Nekünk azzal segítetek a legtöbbet, ha rendet raktok otthon, és olyan Magyarországot építetek, amiről elmondhatjuk, hogy “a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez…”

Nem is olyan rég egy posztban adtam hangot elégedetlenségemnek az Egyetemi Könyvtárral kapcsolatban. Ha akkor nem voltam rest kritikus hangot megütni, akkor most sem szabad fukarkodnom a dicsérettel. Az történt ugyanis, hogy egy írásos kérvénnyel fordultam a könyvtár igazgatójához, hogy hozzáférhessek a Pressburger Zeitung 1918, 1919 és 1920-as évjárataihoz, amelyek fizikailag megvannak a könyvtárban, csak rossz állapotuk miatt kivonták őket a forgalomból.

Read the rest of this entry »

Meg szokták kérdezni tőlem néha, hogy hiányzik-e Bréma. Ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert a szimpla nemleges válasz azt sejteti, hogy nem éreztem ott hiánytalanul jól magam. Pedig de. Mégse hiányzik. Mert tudom, hogy akkor ott volt a helyem, most meg itt van. Ma mégis könnyfakasztóan hasított belém a vágy, hogy visszamenjek Brémába. Vagy még inkább, hogy Bréma jöjjön ide!!!

Read the rest of this entry »

A saját szemináriumom utolsó óráját már tegnap megtartottam – nem cifráztam túl a dolgot: értékeltük egy kicsit a szemesztert, aztán útjukra engedtem őket, hogy készüljenek a beszámítóhetes dolgozatokra -, de ma délelőtt még tartanom kellett egy előadást Jozef szemináriumán, ami miatt volt bennem egy naggyon nagy adag izgalom tegnap este.

Most meg üdítő megkönnyebbülést és ringató elégedettséget érzek, mert ez a mai nap nagyon kerekre sikeredett. Kezdve a rorátés ráhangolódással reggel, folytatva a félelemlegyőzős előadással délelőtt és a magyaroktatással délután, majd zárásként megspékelve egy beszélgetős meghitt tanszéki karácsonyi esttel.

Úgyhogy most már semmi akadály nincs, hogy holnaptól gőzerővel beinduljon az ajándékvásárló és a karácsonyra hangolódó projekt.

Kis lépés az embernek, nagy lépés Jürgennek: ma megcsináltam a disszertációs vizsgát. És nagyon buzdítólag hatott rám, hogy elégedettek voltak a benyújtott koncepciómmal. Most már csak meg kell írni, hogy másfél év múlva a D betű is odakerülhessen a “P” és a “h” mellé. És én meg is fogom írni, Isten engem úgy segéljen! Howgh!

Bölcsöde vagy bölcsőde, anekdota vagy anekdóta, bujkál vagy bújkál, tizen vagy tízen, gyanus vagy gyanús, vizilabda vagy vízilabda, kiváncsi vagy kíváncsi, szörnyülködik vagy szörnyűlködik, revü vagy revű, izület vagy ízület, hivatja vagy hívatja, ördöngös vagy ördöngős, naiv vagy naív, csipdes vagy csípdes, irigy vagy írigy, tüzijáték vagy tűzijáték, sikos vagy síkos, biztat vagy bíztat, bábu vagy bábú?

Read the rest of this entry »

Csekély vagy csekéj, zsivaly vagy zsivaj, ragályos vagy ragájos, cserlye vagy cserje, megbolygatja vagy megbojgatja, rolytos vagy rojtos, zsindely vagy zsindej, lakály vagy lakáj, bólya vagy bója, duhalykodik vagy duhajkodik, tartályhajó vagy tartájhalyó, erélyes vagy eréjes, moly vagy moj, boglya vagy bogja, gereblye vagy gerebje, derelye vagy dereje, selyt vagy sejt, súlyos vagy sújos, lesúlyt vagy lesújt?

Read the rest of this entry »

Szűk két hónap után újra egy ismerős arc. Otthonról. Pozsonyból. Méghozzá nem is akármilyen! Ő az egyik példaképem (kettő van összesen). Ebédeltünk egy jót együtt, aztán kávéztunk s mindeközben egy csomót beszélgettünk. Megmutattam neki az alakuló előadásomat is. Naná, hogy volt egy csomó megjegyzése. Természetesen mindenben igaza volt. Hát igen, ez ő, Jozef.

Read the rest of this entry »

Kristálytisztán emlékszem arra a napra, mikor felvételizni jöttem Pozsonyba a Komenskyre. Már nem tudom, milyen nap volt, de azt tudom, hogy korán keltünk…

Read the rest of this entry »