Ez utóbbit még meg is tettem volna, ha legalább módom van rá. De mint ahogy a falusi bíró mondaná a mérges hazai szurkolóknak: nem fújhatok tizenegyest, ha még csak be se tudtok menni az ellenfél tizenhatosába…

“Ich habe die ganze Tag durchgeschläft” – ilyen mondatokra a legnagyobb jóindulattal sem lehet/szabad pontokat adni (még egy érettségi teszten sem).

Érezhette ezt az érintett is, mert egyetlen tiltakozó szó nélkül nyújtotta át az indexét. Ez mindenképp dicséretre méltó.

Amikor arról beszélt, hogy Magyarország milyen kulcsszerepet játszott abban, hogy lehullott a vasfüggöny és a két német állam újra egyesült, nagy büszkeség fogott el. Olyan melegen bizsergető érzés volt hallani, ahogy valaki – egy magas rangú nyugati diplomata – elismerően, sőt, hálával beszél a magyarokról.

Pillanatok alatt tudtam azonosulni az anyaországgal, azzal az országgal, amit egyébként nem tartok a hazámnak. Az ember már csak ilyen: szívesen tartozik a nagyhoz, széphez, erőshöz. És fordítva: a kicsit, csúnyát, gyengét nem tartja annyira vonzónak.

Nem tudom mennyivel leszünk kevesebben május 21-én, de abban biztos vagyok, hogy ebben a csökkenésben szerepet játszott-játszik Magyarország politikai és morális hanyatlása is az utóbbi években. Ezzel nem a felelősséget akarom elhárítani magunkról, csak kezdem érteni, milyen dőreség volt büszkén hencegni magyarországi ismerőseim előtt, hogy nálunk már euró van, s hogy mi vagyunk a nagy közép-európai tigrisek… A láthatatlan kisebbségi bélyeg hisztérikus bosszúja volt csak, mely nem lát messzebb az orra hegyénél.

A határon túli magyarságnak létérdeke egy erős Magyarország. Amihez jó érzés tartozni, amire büszkén lehet felnézni, amit könnyű felvállalni.

Szóval: Viktor, ti már tényleg ne kúrjátok el! Nekünk azzal segítetek a legtöbbet, ha rendet raktok otthon, és olyan Magyarországot építetek, amiről elmondhatjuk, hogy “a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez…”

A válaszra nem kellett sokáig várnom: még múlt héten bejelentkezett egy hölgy telefonon, hogy a PS digitalizálása már folyamatban van, csak még nem értek el a 20. századhoz. (Valóban: 1832-nél tartanak.) De: odaszól nekik, hogy soron kívül készítsék el a kívánt évfolyamokat s akkor azokat megkapom cd-n. Hogy megfelel-e ez így?

Persze hogy megfelelt. Ma már a cd-ket is megkaptam!

Szóval, ha pár napja azt találtam volt mondani, hogy hiányzik a brémai könyvtár alkalmazottainak kompetens hozzáállása, akkor most örömmel jelentem ki, hogy ezt az ügyet Brémában sem kezelhették volna professzionálisabban.

Olyan jólesett ezt megtapasztalni idehaza!

Egész pontosan az a megbízható alaposság és precíz rendezettség, amit a brémai egyetemi könyvtárban tapasztaltam: ha valami benn volt a katalógusban, akkor azt meg is találtam a szignatúrája szerint a polcon. Vagy ha valamit meg kellett rendelni, akkor az időben meg is jött. És ha neadjisten adódott mégis egy kis gubanc, azt a világ legtermészetesebb dolgaként – és sztoikus nyugalommal – perceken belül megoldották.

Erre fel mi történt ma a pozsonyi egyetemi könyvtárban: fél napom elment azzal, hogy próbáltam kideríteni, miért üres az U betű alatt a regál, mikor már harmadszor rendeltem meg ugyanazt a régi folyóiratot. S hogy lehet az, hogy “a rossz állapota miatt konzerválták”, mikor tavaly még forgattam a kezemben, s amennyire egy 90 éves hetilaptól el lehet várni, hogy kondiban legyen, kondiban volt. Meg különben is, kérem szépen, minek őrizgetjük őket, ha azok se férhetnek hozzá, akik régi korok tanulmányozásának nemes céljából szeretnék lapozgatni? (Hú, de szépen megfogalmaztam, akkor ezt még egyszer: régi korok tanulmányozásának nemes céljából…)

Az már csak hab volt a tortán, hogy ahhoz a könyvhöz sem jutottam hozzá, ami ugyan szerepel az elektronikus katalógusban, ki is dobja a kereső, de megrendelni már nem hagyja. Nem csak nekem nem, a könyvtáros néninek sem. Az elsőnek sem. A másodiknak sem. A harmadiknak sem. Szegény néniket már kezdtem sajnálni, ahogy ott izgatottan kattingattak a keresőprogramban ugyanazokra a gombokra, amikre már én is, és pötyögték be Odon von Horváth (majd Horváth von Odon, aztán Von Odon Horváth) nevét, míg rájöttek, hogy nem a névvel van a gond, hanem azzal, hogy amit találok – és ezek szerint megvan a könyvtárban – nem lehet megrendelni, hiányzik az a gomb, hogy “objednať exempláre”. Innentől kezdve se ők, se a telefonvezeték másik oldalán lévők nem tudták a megoldást. Akik meg – elméletileg! – tudhatták, épp az ebédjüket fogyasztották valahol jóízűen.

Az igazságosság jegyében álljon itt az is, hogy a könyvtáros nénik ha teljesen hozzáértőek nem is, de kedvesnek nagyon kedvesek voltak, elkérték a telefonszámomat, s biztosítottak, hogy amint megoldódik a rejtély,  értesítenek. Hát igen, itthon már ezért is hálásnak kell lenni.

P. S.: Hívtak a nénik: a hiba nem az, hogy nem lehet megrendelni a könyvet, hanem az, hogy egyáltalán szerepel az online katalógusban. Mert igazából nincs is meg nekik. Szerintetek megnézzem egy hét múlva, hogy eltávolították-e már a könyvet az online katlógusból? Most még ott van, két példányban is…

Most meg üdítő megkönnyebbülést és ringató elégedettséget érzek, mert ez a mai nap nagyon kerekre sikeredett. Kezdve a rorátés ráhangolódással reggel, folytatva a félelemlegyőzős előadással délelőtt és a magyaroktatással délután, majd zárásként megspékelve egy beszélgetős meghitt tanszéki karácsonyi esttel.

Úgyhogy most már semmi akadály nincs, hogy holnaptól gőzerővel beinduljon az ajándékvásárló és a karácsonyra hangolódó projekt.

Férfiasan bevallom, hogy a rövid/hosszú magánhagzók írása nagyobb fejtörést okozott, mint a rövid/hosszú mássalhangzóké, és inkább az ösztöneim irányítottak írás közben, mint a nyelvtani ismereteim. 19-ből 13-szor helyesen, hat esetben helytelenül. Erre az arányra azért nem vagyok büszke.

De most már legalább tudom, hogy a gyakorítóképzők megrövidítik a szótőt (vagy szótövet?), lásd pl. csíp, de csipdes, az -i képző viszont meghagyja hosszúnak, lásd pl. víziló.

És aeemit, only for you: annak, hogy a betűrendbe sorolásnál a magyar nem tesz különbséget a rövid és hosszú magánhangzók között, történelmi okai vannak. A magyar nyelvtan alapjai akkor lettek lefektetve, mikor a latin volt a domináns nyelv, s az, ugye, nem használ ékezeteket. Szóval latin ráhatásról van szó.

Ha van valakinek türelme (és bátorsága) a kommentekbe várom a helyes megoldásokat. Én három szóban tévedtem, amivel kellemesen megleptem magam.

Viszont az elválasztással már jobban meggyűlt a bajom. De most már legalább tudom, hogy a Belgrádot úgy kell helyesen szótagolni, hogy Belg-rád. A monogramot meg úgy, hogy mo-nog-ram (de mil-li-gramm!), és hogy a ragok nem követelnek maguknak minden áron külön szótagot (lásd: nyol-cig)

Nyugalom kedes barátaim, nem hibbantam meg, mindössze annyi történt, hogy újra beíratkoztam magyar helyesírásra a magyar tanszéken. Ma volt az első óra. És nagyon élvezteeeeeeeem.

Most mondjátok meg, nem gyönyörű ez a magyar nyelv?!

Elsős egyetemistaként mindaddig azt hittem, hogy ő német, amíg nem láttam leírva a nevét. A németje tökéletes volt. Pedig ő Jozef, s nem Joseph. Milyen jót szórakozott rajta, mikor elmeséltem neki, hogy mekkora gyomorgörcsökkel ültem az óráin azért fohászkodva, nehogy nekem szegezzen valami kérdést…

Aztán jött életem első szemináriumi munkája. Das Wassermotiv in Fontanes Effi Briest. Legalább három éjszakám ment rá a két ünnep között, de így is nagyot nyelve és az égre emelt tekintettel dobtam be a tanszék postaládájába…

“Eddig ez a legjobb munka, amit olvastam. Gratulálok!” Azt hiszem erre az érzésre mondják azt, hogy a fellegekben járni. Lehet, hogy ez volt az első munka, amit olvasott. Az is lehet, hogy a többi volt nagyon silány. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy utána örömmel jártam az óráira. S nem csak az övéire, hanem szinte mindegyikre. Elhittem magamról, hogy képes vagyok itt is megállni a helyem. Elhittem, mert elhitette velem.

Mint ahogy azt is, hogy többet ér egy diplomamunka a pozsonyi német sajtótörténetről, amiről még alig írtak, mint a 2657. elemzés Kafka rövidprózájáról vagy Thomas Mann motívumrendszeréről. És hogy én ezt meg tudom írni. Nála.

Meg is írtam. És talán többet tanultam ez alatt az idő alatt tőle, mint az egész öt év alatt mindenki mástól. Nem csak kitűnő tanácsokat tudott adni, de a motiváláshoz is nagyon értett. Hihetetlen érzéke van ahhoz, mikor kell megértést és vigaszt nyújtania, s mikor határozottan rendreutasítania, hogy senki se született tudósnak, meg kell dolgozni a tudásért.

Az államvizsga után letegeződtünk. “Na vééégre” – gondoltam magamban, mert titkon nagyon bosszantott, hogy a drámakörösök (azt is vezetett) már rég tegezték. Ők. Az én Mesteremet. Mikor én még pándoktoroztam.

Aztán csak nem szakadt meg a kapcsolat közöttünk. Pedig közben én lehúztam fél évet Hollandiában meg végigjártam egy szakítás minden kínját. Ő meg közben nemzett három gyönyörű gyermeket, öttagúra növelve családjának létszámát.

Aztán egy kofolázás alkalmával csak úgy, mintha az időjárásról beszélne, megkérdezte, nem lenne-e kedvem tovább tanulni…

Most kollégaként mutat be az ismerőseinek. Együtt ebédelünk. Kávézunk. Képeket mutat a gyerekeiről. Mesél a terveiről. És csak legyint, mikor azt kérdem tőle, hogy ezt hogyan csinálja.

Igen, ő Jozef, az egyik legokosabb és legszerényebb ember, akivel valaha találkoztam.

]]> http://szupjektiv.sk/2009/11/27/jozef-in-bremen/feed/ 3 http://szupjektiv.sk/2009/06/18/felveteli/ http://szupjektiv.sk/2009/06/18/felveteli/#comments Wed, 17 Jun 2009 22:01:36 +0000 jürgen http://jurgen.korkep.sk/?p=535 Kristálytisztán emlékszem arra a napra, mikor felvételizni jöttem Pozsonyba a Komenskyre. Már nem tudom, milyen nap volt, de azt tudom, hogy korán keltünk…

…keresztapám hozott minket (a tesóm is elkísért), hosszúnak tűnt az út, mégse tudtam aludni, befelé jövet a városba elfelejtettünk letérni egy kereszteződésnél jobbra, úgy nézett ki, elkésünk, keresztapám káromkodott, én sápadtan sóhajtoztam, izgultam, aztán meglett a suli, a portásnak nem elégedett meg a terem számával, valami betűket is akart, csak én mehettem be, a nővérem rajzolt egy keresztet a homlokomra, keresztapám megszorította a kezem, és ott volt még a tesóm akkori barátja is, igen, már emlékszem, a Rado, ő is megrázta  a kezem, egy nagy lélegzetvétellel mentem be, másik húsz, harminc, negyven… bár megszámoltam őket, nem tudom, hány felvételiző közé, nem ismertem egyiküket sem.

Csak Tündét. Vele beszélgettem is, már nem tudom, hogy előtte vagy utána. De inkább utána. A többieket nem ismertem, idegenek voltak. A tanár is, aki kiosztotta a teszteket, hülye vicceket mondott, azt hitte szellemes. Kínos volt. Aztán jött egy kellemes hangú, mosolygós nő, hozta a második tesztet. Ő kedves volt. Aztán belemerültem a feladatokba. Nem volt könnyű. Meg is izzadtam, és elfáradtam. S mielőtt leadtam volna, arra gondoltam, milyen jó ennek a mosolygós nőnek, már nem kell itt semmi elvárásoknak megfelelnie, hanem ő osztja a feladatokat.

Ma én osztottam ki negyvenhárom felvételizőnek a teszteket, megszámoltam őket (meg kellett), s ahogy végignéztem rajtuk (kedvesen és nem viccelődve), azt éreztem, hogy olyan szívesen visszaülnék közéjük a padba…