Elsős egyetemistaként mindaddig azt hittem, hogy ő német, amíg nem láttam leírva a nevét. A németje tökéletes volt. Pedig ő Jozef, s nem Joseph. Milyen jót szórakozott rajta, mikor elmeséltem neki, hogy mekkora gyomorgörcsökkel ültem az óráin azért fohászkodva, nehogy nekem szegezzen valami kérdést…

Aztán jött életem első szemináriumi munkája. Das Wassermotiv in Fontanes Effi Briest. Legalább három éjszakám ment rá a két ünnep között, de így is nagyot nyelve és az égre emelt tekintettel dobtam be a tanszék postaládájába…

“Eddig ez a legjobb munka, amit olvastam. Gratulálok!” Azt hiszem erre az érzésre mondják azt, hogy a fellegekben járni. Lehet, hogy ez volt az első munka, amit olvasott. Az is lehet, hogy a többi volt nagyon silány. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy utána örömmel jártam az óráira. S nem csak az övéire, hanem szinte mindegyikre. Elhittem magamról, hogy képes vagyok itt is megállni a helyem. Elhittem, mert elhitette velem.

Mint ahogy azt is, hogy többet ér egy diplomamunka a pozsonyi német sajtótörténetről, amiről még alig írtak, mint a 2657. elemzés Kafka rövidprózájáról vagy Thomas Mann motívumrendszeréről. És hogy én ezt meg tudom írni. Nála.

Meg is írtam. És talán többet tanultam ez alatt az idő alatt tőle, mint az egész öt év alatt mindenki mástól. Nem csak kitűnő tanácsokat tudott adni, de a motiváláshoz is nagyon értett. Hihetetlen érzéke van ahhoz, mikor kell megértést és vigaszt nyújtania, s mikor határozottan rendreutasítania, hogy senki se született tudósnak, meg kell dolgozni a tudásért.

Az államvizsga után letegeződtünk. “Na vééégre” – gondoltam magamban, mert titkon nagyon bosszantott, hogy a drámakörösök (azt is vezetett) már rég tegezték. Ők. Az én Mesteremet. Mikor én még pándoktoroztam.

Aztán csak nem szakadt meg a kapcsolat közöttünk. Pedig közben én lehúztam fél évet Hollandiában meg végigjártam egy szakítás minden kínját. Ő meg közben nemzett három gyönyörű gyermeket, öttagúra növelve családjának létszámát.

Aztán egy kofolázás alkalmával csak úgy, mintha az időjárásról beszélne, megkérdezte, nem lenne-e kedvem tovább tanulni…

Most kollégaként mutat be az ismerőseinek. Együtt ebédelünk. Kávézunk. Képeket mutat a gyerekeiről. Mesél a terveiről. És csak legyint, mikor azt kérdem tőle, hogy ezt hogyan csinálja.

Igen, ő Jozef, az egyik legokosabb és legszerényebb ember, akivel valaha találkoztam.

]]> http://szupjektiv.sk/2009/11/27/jozef-in-bremen/feed/ 3 http://szupjektiv.sk/2009/06/18/felveteli/ http://szupjektiv.sk/2009/06/18/felveteli/#comments Wed, 17 Jun 2009 22:01:36 +0000 jürgen http://jurgen.korkep.sk/?p=535 Kristálytisztán emlékszem arra a napra, mikor felvételizni jöttem Pozsonyba a Komenskyre. Már nem tudom, milyen nap volt, de azt tudom, hogy korán keltünk…

…keresztapám hozott minket (a tesóm is elkísért), hosszúnak tűnt az út, mégse tudtam aludni, befelé jövet a városba elfelejtettünk letérni egy kereszteződésnél jobbra, úgy nézett ki, elkésünk, keresztapám káromkodott, én sápadtan sóhajtoztam, izgultam, aztán meglett a suli, a portásnak nem elégedett meg a terem számával, valami betűket is akart, csak én mehettem be, a nővérem rajzolt egy keresztet a homlokomra, keresztapám megszorította a kezem, és ott volt még a tesóm akkori barátja is, igen, már emlékszem, a Rado, ő is megrázta  a kezem, egy nagy lélegzetvétellel mentem be, másik húsz, harminc, negyven… bár megszámoltam őket, nem tudom, hány felvételiző közé, nem ismertem egyiküket sem.

Csak Tündét. Vele beszélgettem is, már nem tudom, hogy előtte vagy utána. De inkább utána. A többieket nem ismertem, idegenek voltak. A tanár is, aki kiosztotta a teszteket, hülye vicceket mondott, azt hitte szellemes. Kínos volt. Aztán jött egy kellemes hangú, mosolygós nő, hozta a második tesztet. Ő kedves volt. Aztán belemerültem a feladatokba. Nem volt könnyű. Meg is izzadtam, és elfáradtam. S mielőtt leadtam volna, arra gondoltam, milyen jó ennek a mosolygós nőnek, már nem kell itt semmi elvárásoknak megfelelnie, hanem ő osztja a feladatokat.

Ma én osztottam ki negyvenhárom felvételizőnek a teszteket, megszámoltam őket (meg kellett), s ahogy végignéztem rajtuk (kedvesen és nem viccelődve), azt éreztem, hogy olyan szívesen visszaülnék közéjük a padba…

Az elsőnél szükség is volt a lélekjelenlétemre. Már kezdtem azt hinni, hogy a diákok nem tudnak meglepetést okozni nekem. Tévedtem. Hazudnék ugyanis, ha azt mondanám, hogy nem ért váratlanul, mikor reggel az osztályterembe lépve megkérdezte tőlem az egyik diák, hogy nem készülhetne-e inkább a következő órára, mert dolgozatot írnak. Csak hogy világos legyen a szituáció: ennek a diáknak kellett felkészülnie egy témából s bemutatót tartania az órán. Ja igen, s előtte még késett is 10 percet. S akkor azt már csak a rend kedvéért említem meg, hogy a házi feladatát se készítette el.

Pár hónapja éve még alaposan kihozott volna a sodromból, most azonban sikerült megőriznem a nyugalmam. Szépen futottunk egy kört a csoportban, hogy a többiek mit szólnak ehhez, s ők hogyan döntenének egy ilyen helyzetben (mondjuk 5 év múlva élesben egy 32 fős gimnáziumi osztályban), majd az elhangzott javaslatok közül kiválasztottunk egyet: plusz feladat – játék formájában –  büntetésként, aztán készülhet a dolgozatra. Bűntudat megvolt, többiek nem kaptak vérszemet, hogy ilyet is lehet, s az óra is szépen lezajlott utána. Mondjuk ehhez kellett egy sort improvizálnom, de hálistennek még rémlett valami a Konjunktiv I-ból J

A következő meglepetés óra után ért, mikor az egyik diáklány megkérdezte, hogy nincs-e kedvem este velük tartani színházba (Schiller: Kabale und Liebe), mennek vagy huszan az évfolyamból + pár tanár még. Villámgyorsan futtattam az esti programomat az agyamban (foci elmarad, BL-negyeddöntő csak 20.45-től), s igent mondtam.

A harmadik dolog, ami váratlanul ért, de végképp nem bosszankodtam miatta, hogy elmaradt a délutáni órám. Ezt kevésbé szeretem, mint a reggelit. S amúgy is szükségem volt hazaugrani átöltözködni a Nemzeti Színházba.

A legnagyobb – és legörömtelibb – meglepetés a színházban ért! Na, nem az előadáson (ami egyébként nagyon tetszett), hanem utána a ruhatárban, mikor semmiből semmi ott termett előttem Katka. Az a Katka, akivel öt évig koptattuk együtt az egyetemi padokat, akivel három hónapig laktam együtt Brémában, s akit két éve nem láttam. S most újra úgy nevettünk fel együtt, mint anno azokon a vacsorafőzős_pudingozós_sörözős brémai estéken. Semmit nem változott (hacsak annyit nem, hogy így rövid(ebb) hajjal sokkal elragadóbb): ugyanolyan energikus, életvidám és pozitív, mint volt. Jólesett újra találkozni valakivel, akiből optimizmus és életöröm áradt!

Ezt a napot már az se tudta elrontani, hogy Ballack nem játszhat BL-döntőt.

]]> http://szupjektiv.sk/2009/05/07/meglepetesek-napja/feed/ 1 http://szupjektiv.sk/2009/02/19/egy-tanarpalanta-lelkivilaga-tanitas-utan/ http://szupjektiv.sk/2009/02/19/egy-tanarpalanta-lelkivilaga-tanitas-utan/#comments Thu, 19 Feb 2009 00:06:45 +0000 jürgen http://jurgen.korkep.sk/2009/02/19/egy-tanarpalanta-lelkivilaga-tanitas-utan/ Elkezdődött hát a nyári szemeszter is. Elméletileg már a múlt héten, nekem gyakorlatilag csak ma. A lustálkodó laza első félév után, mikor hivatalosan Bécsben szorgoskodtam, most ismét befogtak Pozsonyban a tanszéken: ezúttal a német morfológia rejtelmeibe kell beavatnom a megszeppent elsősöket.

Bár nem is tudom, az-e a megfelelő jelző, hogy megszeppentek. Ketten ugyanis mindjárt  azzal próbálkoztak, hogy aláírták magukat a múlt hétre is, mikor hiányoztak. Abban a pillanatban, ahogy rájöttem a turpisságra, az volt az első reakcióm, hogy ez mekkora szemtelenség, majd most jól megmutatom nekik. (Uh, már mutatkoznak rajtam a nemkívánatos tanári allűrök…) Aztán viszont – hál’istennek – gyorsan eszembe jutott, én hányszor megcsináltam ezt a partizánakciót, hisz ez a világ legtermészetesebb dolga egy egyetemistánál, s a “bocs lányok, ez most nem jött be” szavak és egy enyhén provokatív lekicsinylő mosoly kíséretében elegánsan kihúztam a nevüket a múlt heti mezőből. Ekkor nyertem vissza teljesen a nyugalmamat.

Volt bennem ugyanis izgalom rendesen. Kb. mint mikor a legelső órára mentem. Pedig nagyon bíztam benne, hogy a DiNaMit-os bevetések, a hálós tapasztalatok, ill. a tihanyi képzés majd a pulzusszámomra is jó hatással lesz óra előtt. Hát nem… Egy valamiben azonban nagyon nagy segítségemre volt az utóbbi hónapokban felhalmozott tudás és tapasztalat: abban, hogy hogyan kezeljem ezt az izgalmat.

Képes voltam kívülről figyelni a viselkedésem és a reakcióim, tudatosan engedni a stresszt dolgozni magamban addig a pontig, amíg serkentőleg hatott az agyműködésemre, majd berántani a kéziféket, mikor bénítani próbált. Pont ennek az adrenalinnak a köszönhetően sikerült – szerintem – az első óra a legjobban. Végig a kezemben éreztem a gyeplőt, nem féltem hátat fordítani az osztálynak, s írni a táblára, mert biztos voltam benne, hogy ha el is kezdenek nyüzsögni, vissza tudom állítani a rendet. Így is történt.

A másik két órán már kevésbé voltam ilyen magabiztos. Valószínűleg pont azért, mert a sikertől felbuzdulva eltűnt a stressz, s annak jótékony hatása is. Na meg el is fáradtam. (Na meg egy meglepetés-képeslap megint visszaröpített Párizsba…:) Ez lehet, hogy elég furcsán hangzik, de picit elszoktam tőle, hogy huszonvalahány szempár folyamatos kereszttüzében álljak, s ilyenkor az összpontosítás és a nyugalom megőrzése bizony emészti az energiát. Aki próbálta már, az tudja, miről beszélek.

Aki meg nem, az álljon ki beszélni 90 percre húsz huszonéves elé. Nem egyszerű feladat. De ha sikerül jól megoldani, az csodálatos érzés. Én szeretem ezt az érzést. És szeretek tanítani.

“Bitte? Nee, das habe ich auch nicht verstanden” Basszus, ez tényleg odafigyel itt mellettem, vagy csak engem szívat? Csak nem gondolja, hogy a tegnap este után képes vagyok másra összpontosítani, mint hogy ne aludjak el?! Huh, azt az utolsó vodkát már nem kellett volna. Vagy nem borral lenyomatni. (Vagy a sörnek nem kellett volna elfogynia…) De úgy látszik, még nem felejtettem el értelmes pofát vágni akkor sem, ha agyonunom magam…

Folytatás a korkep.sk főoldalán

Ahogy magamat ismerem, biztos találok valahol nethozzáférést, de azt inkább nem garantálom, hogy válaszolok is majd a mailekre. (Liebe, Heidi, du bist natürlich die Ausnahme…)

A mobilomat ugyan magammal viszem, de hacsak nem az lesz a kijelzőn, hogy Natalie Portman ruft an, nem fogom felvenni. (A Jessica Alba határeset… Jó, oké, lássátok, hogy én képes vagyok a kompromisszumokra, még a Cameron Diazt is felveszem…)

Kellemes hetet mindenkinek!

1. Koblenz, 2003/2004, 4 hónap
Ez volt az első ösztöndíj, amivel sikerül kijutnom külföldre (értsd: Németországba). Öt év és a következő pályázatok távlatából kijelenthetem, itt mutatta a legszelídebb arcát a bürokrácia. Mivel egyetemek közötti együttműködésről volt szó, minimális papírmunkát igényelt a pályázás.
Röviden ennyi történt: a faliújságon találtam egy felhívást, hogy aki szeretne egy szemesztert Koblenzben tölteni, az írjon egy motivációs levelet, csatolja az eddigi jegyeit, s adja le xy-nál eddigésedddig. Az eddigéseddig-ig két nap volt hátra. Gondoltam, megpróbálom, aztán majd lesz valahogy. Lett. Pár hétre rá ott találtam a nevem a kiválasztottak közt, két ötödikes csaj mellett (én akkor harmadikos voltam). Nem tudom, hogy ilyen kevés volt-e a jelentkező vagy az a motivációs levél sikerült olyan jóra, de nem is érdekel(t).
Tanulság: 1. Figyelni, figyelni, figyelni a faliújságokat 2. A pályázás akkor a legegyszerűbb, ha a saját tanszékednél/karodnál kell. Sajnos, ebből is van a legkevesebb.

2. Bréma, 2005, 3 hónap
Ez a pályázat már tudatosabb volt. Már akkor tudtam, hogy szeretnék megpályázni egy ösztöndíjat a DAAD-nál, mikor kiválasztottam a diplomamunkám témáját. Vagyis egész pontosan így történt: fingom se volt, miből írjam a diplomamunkámat (csak azt tudtam, hogy németből), úgyhogy amikor Jozef (az egyik tanárom) megkérdezte, nem szeretném-e sajtótörténetből írni (természetesen nála), amivel jó eséllye kijuthatnék egy szemeszterre Németországba (természetesen az ő segítségével), igent mondtam. Szóval ennyit a tudatosságomról.
Ez viszont már tényleg macerás volt: meghívólevél intézése a külföldi egyetemről, ajánlás kérése itthoni tanároktól, eddigi tanulmányi eredmények, személyi és szakmai motiváció, projekt, mindenféle igazolás – s persze, mindent lefordítani németre, hitelesíteni stb. Hál’istennek egyszerre többen is pályáztunk, úgyhogy támogattuk és biztattuk egymást, meg Jozef is mindenben segített. De tényleg MINDENben. Nagy szerepe volt benne, hogy ezt is sikerült megkapnom. Ahhoz képest, amennyit ezzel dolgoztam, a Koblenzet ingyen kaptam.
Tanulság: 1. Nem konkurenciát, hanem partnert kell látni az évfolyamtársakban. 2. Komolyabb ösztöndíj megpályázására érdemes együttműködni egy tanárral (aki maga is szokott pályázni – sikeresen!).

3. Maastricht, 2006/2007, 6 hónap
Ez a féléves szalmai gyakorlat már ez egyetem befejezése után jött. A pályázás procedúráját tekintve az előző kettő közé tenném. Lényegesen többet kellett utánajárni, mint Koblenz esetében, de Brémánál lényegesen egyszerűbbnek tűnt (vagy csak megedződtem?) A nehézséget ezúttal nem a bürokrácia jelentette, hanem egy hisztis barátnő, aki minden követ megmozgatott, hogy itthon tartson. Mivel ezúttal is egy évfolyamtársnővel dolgoztam együtt, beszélhettem korábbi ösztöndíjasokkal, sőt a közvetlenül a döntéshozásban résztvevőktől tudtam tanácsokat kérni, elég nagy eséllyel vághattam bele. Itt tehát nem az volt a kockázat, hogy esetleg elúszik a pályázatba belefektetett energia, hanem, hogy elúszik a kapcsolat. Nos, vállaltam a kockázatot: az ösztöndíjat megkaptam, a barátnőt meg elveszítettem. (Hmmm, ehhez csak annyit, hogy ha most kéne újból döntenem, ismét elmennék)
Tanulság: 1. Bele lehet jönni a pályázásba. 2. Minden lehetséges infót meg kell szerezni a kiszemelt ösztöndíjról.

4. Bécs, 2008/2009, négy hónap
Ezért az ösztöndíjért gyakorlatilag semmit nem kellett tennem. Felkínálták a tanszéken, én meg elfogadtam. Egy Erasmus doktoranduszi ösztöndíj, amit már évek óta nem használ ki senki. Most már tudom, miért. 1. Erasmus ösztöndíjat csak egyszer kaphatsz tanulmányaid során, és a legtöbb doktorandusz már túl van ezen. (én meg vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt) 2. Az eddigi három út összességében nem járt annyi bürokráciával, mint ez. S mindez már akkor, mikor zsebben az ösztöndíj. Az eligazításon, ahol a prodekan osztotta az észt figyeltem a többiek arcát – kábé ezt olvastam le az arcukról: “Ba…átok meg inkább azt a háromszázvalahány eurótokat, ami arra se elég, hogy a kollégiumot kifizessük.” Azért remélem, kitartottak.
Tanulság: Az Erasmus fizet a legkevesebbet, ez jár a legnagyobb bürökráciával, de ezt a legkönnyebb megkapni. Hajrá!

5. ??? (Bréma, 2009/2010, 10 hónap?)
Ezen dolgoztam az utóbbi napokban, hetekben, hogy a kérdőjelek felkiáltójelekre változzanak. Ha nem így lesz, elsősorban magamat okolhatom: nagyon későn kezdtem el komolyan foglalkozni vele. Ha így lesz, megint csak Jozefnek köszönhetem, aki ismét rengeteget segített.
Tanulság: Most is csak azt mondom, mint minden pályázat leadásakor: Legyen meg az Isten akarata!

Ma is például egész nap a könyvtárban ültem, s német újságokat olvasgattam 1920-ból. Egy prezentációt kell ugyanis jövő héten tartanom arról, mit csináltam PhD-tanulmányaim első évében. De meg tudom ezt még elegánsabban is fogalmazni: be kell számolnom a kutatási eredményeimről. Ami egyébként nem jelent problémát. Vagyis nem jelentene, ha lenne mit prezentálni. Na most épp azon dolgozom, hogy legyen mit.  Szóval, nem, nem unatkozom, köszönöm, szépen, hanem megpróbálok két hét alatt (szeptember 18. a nagy nap) behozni minimum egy féléves lemaradást. Ugye, hogy így már mindjárt nem tűnik olyan tétlennek (és soknak) az az augusztus 28. és október 31. közötti időszak? (Főleg, hogy közben van egy másik konferencia meg egy cipőfűző…)

Amúgy meg a könyvtárban van internet. Úgyhogy “az egész nap könyvtárban ültem, s német újságokat olvastam” eredményeként most ajánlok egy nagyon jó olvasmányt a Konzervatóriumról: Gondolatok vallásokról és szekularizmusról, és egy blogot, melyet nemrég fedeztem fel, s amely szerzői így mutatják be magukat: Az El Mondo keresztény, de progresszív lap. Űrt szeretne betölteni azzal, hogy egyszerre próbál biblikus és önkritikus lenni, párbeszédet folytatni az eltérő nézőpontok megszólaltatásával (baloldaliak és jobboldaliak, keresztények, ateisták és más vallásúak stb.) és az egyházban tabuként vagy leegyszerűsítve kezelt témák feltárásával.

Épp az egyetem menzájában ültem, s próbáltam eldönteni, hogy a hús mócsingos vagy a mócsing húsos, s hogy a knédli múlt heti-e vagy még azelőtti, mikor felpillantva észrevettem egyik doktorandus ismerősömet (lányt), aki széles mosollyal üdvözölt is. Amit én, természetesen, ugyanolyan széles mosollyal viszonoztam (elvégre kollégák lennénk, vagy mi), s még egy integetéssel is megtoldottam.

Pont abban a pillanatban viszont, mikor én kommunkációs eszközeim minden nonverbális eszközét kihasználva elkezdtem küldözni a jeleket, hogy “én is örülök, hogy látlak”, belépett a képbe az egykori, igen tisztelt tanárom (férfi), akivel utoljára az államvizsgámon beszéltem (kb. 3 éve) . Ezzel az ártatlan mozdulattal viszont egycsapásra úgy módosult az eredeti kommunkációs csatorna (adó: doktorandus – vevő: doktorandus), hogy úgy nézzen ki, ő a célközönség (adó: doktorandus – vevő: docens). Hogy a doktorandus barátom még szélesebb mosolya a jelenetnek szólt-e, vagy kizárólag nekem, már nem mertem kideríteni. Miután a docens úr enyhe zavarában, rövid vacillálás után (“dikk, milyen jókedve van hirtelen, három éve nem örült nekem ennyire, mikor megkérdeztem, hogy II. András hányadik keresztes hadjáraton vett részt”) visszaköszönt nekem, nagyon alázatosan kezdtem el majszolgatni mindent, ami a tányéromon volt, függetlenül a belső összetételétől.
Ugye, milyen jófej tanáraink vannak az egytemen?

Ez meg itt egy jó kis youtube-videó pár hasonlóan “érdekes” jelenettel…

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

1. Azt biztos nem, hogy ebben a szemesztreben sem volt elég időm a munkámon dolgozni, mert egy csomó mással foglalkoztam (Háló, POFIKK, Vox Juventae, körkép…)
Hanem azt, hogy próbáltam tágítani látókörömet és igyekeztem interdiszciplináris ismeretekre szert tenni, melyeket a későbbiek során az egyetem javára is tudok majd kamatoztatni.

2. Azt sem, hogy nem írtam egy sort sem az egy szemeszter év alatt (se publikáció, se a doktori munka egy része…)
Hanem azt, hogy alapos irodalmi resers nélkül felelőtlenség bármit is papírra vetni, ezért én nem sajnáltam az időt – bármennyire is viszkettek az ujjaim, hogy írhassak már -, hogy ezt a szemesztert is a kőkemény forrásmunkának szenteltjem, ami a későbbi siker biztos záloga.

3. Azt sem, hogy a könyvtárba csak akkor jártam, ha éppen nem hálóztam, pofikkoztam, blogoltam (fociztam, söröztem, focit néztem… etc. etc.)
Hanem azt, hogy amikor csak tehettem, rohantam a könyvtárba, s minden szabad időmet a tudománynak szenteltem!

4. Azt sem, hogy egy, a témámmal összefüggő szakirodalmi művet sem olvastam el…
Hanem azt, hogy a témával kapcsolatos összes szakirodalmat igyekeztem – kisebb-nagyobb – sikerrel megszerezni, s addig nem adtam fel, míg a a legfontosabb monográfiák, tanulmányok ott nem sorakoztak a polcomon. (Amire a legjobb bizonyíték a 2, 3, x figyelmeztetés az egyetemi könyvtárból, hogy lejárt a kölcsönzési idő…)

5. És azt sem, hogy a DAAD-ösztöndíjat, melyet május közepéig szerettem volna megpályázni egy az egyben leszartam elfelejtettem…
Hanem hogy hosszas gondolkodás és mérlegelés után úgy döntöttem, a tervezett ösztöndíjat csak a következő szemeszterben pályázom meg, mivel akkor reálisabb esélyem lesz a pozitív elbírálásra.

6. De főleg azt, hogy jövőre még jobban rákapcsolok, s megpróbálok úgy dolgozni, hogy annak legyen látszata is. De tényleg, tanárnő!