Igen ám, de a Kultúra könyvesbolt nem egy a sok közül. Ez (volt) az egyetlen csak magyar könyvesbolt Pozsonyban. És igen, biztos nagyobb a kínálat az Alexandrában vagy a Libriben, valószínűleg még olcsóbban is jön ki, mint idehaza, de ott is tudok jegyet venni mondjuk a Thália pozsonyi vendégszereplésére, ott is meg tudják mondani, mikor lesz a következő Deja vu vagy ott is ki lehet ragasztani a következő magyar buli plakátját? És igen, a Panta Rhei nemrég nyitott egy újabb könyvesboltot, ami csak tíz percnyire van a most megszűnt Kultúrától, de ott is tudok fél órán át magyarul cseverészni a szimpatikus eladólányokkal a legújabb Müller Péter könyvről vagy arról, miért nem veszek több Coelhót?

Aligha. A Kultúra több – s most már sajnos oda kell tennem, hogy volt -, mint egy egyszerű könyvesbolt. Sőt, talán senki nem haragszik meg érte, ha azt mondom, hogy könyvesboltnak nem is volt a legjobb, de olyan családias hangulat meg közösségi légkör uralkodott abban a harmincvalahány négyzetméternyi kis helyiségben, hogy mindig szívesen álltam meg néhány percre, ha volt egy kis szabad időm a városban.

Nem tudom, milyen út vezetett le a mélybe: hogy valóban nem maradt más megoldás, csak lehúzni a rolót, vagy az erő fogyott el, tovább keresni a túlélés lehetőségeit. A végeredményen egyik sem változtat: ezentúl minden friss pozsonyinak meg kell tanulnia, hol van a Május 1. tér, mert az már nem fog rajtuk segíteni, hogy ott, ahol a Kultúra könyvesbolt van…

Ez a beszélgetés köztem és Nagy Bandó András között zajlott le Dunaszerdahelyen a XXX. Csallóközi Vásár zárónapján. Abban a rövid szünetben, melyben a könyvbe meredve próbáltam álcázni zavaromat és döbbenetemet, azon gondolkodtam, hogy vajon ilyen piszok jól tud kamuzni, vagy valóban ennyire jó lélek(fel)ismerő.

Aztán arra jutottam, hogy ha ennyire körmönfont, akkor azért, ha meg ennyire élesszemű, akkor meg amazért megérdemli a 15 eurómat, és megvettem a könyveket. (András könyve; Isten bikiniben)

A külső is tipikusan hatásvadász: a borítón ott ékeskedik, hogy “nemzetközi bestseller”, s az sem hiányozhat, hogy eddig 61 országban, 21 nyelven jelent meg. És most “végre magyarul is!” A hátoldalon a szerző füligmosoly portréja díszeleg, az első két oldalon meg ügyvédek, pszichoterapeuták, vezérigazgatók, menedzserek áradoznak az életüket megváltoztató könyvről. Csupa intő jel, hogy igényesebb olvasó nagy ívben kerülje Andrew Matthews Hallgass a szívedre című könyvét.

Nos, kérem szépen, én bevallom őszintén, hogy nemcsak, hogy nem kerültem el a könyvet, de bele is lapoztam, sőt el is olvastam. S nem csak, hogy elolvastam, hanem még jegyzeteltem is belőle. Meg kiírtam magamnak egy csomó gondolatot, amit majd ki fogok nagy betűkkel írni a faliújságomra amint visszaérek Brémába.

Például azt, hogy “Az élet nem a kifogásokat, hanem az erőfeszítéseket díjazza.” Vagy azt, hogy “Akkor szeretünk valakit, ha megadjuk neki a szabadságot, hogy az legyen, ami szeretne lenni, ott legyen, ahol szeretne lenni.” Esetleg azt, hogy “Vagy Te döntesz, vagy a körülmények és mások döntenek helyetted.”

És még folytathatnám ezeket a… a… a… gondolatokat? Bölcsességeket? Vagy csak egyszerű közhelyeket? Ahogyan a szerző megfogalmazza a tanácsait – röviden, érthetően, mókás példákkal tarkítva – a világ legtermészetesebb dolgának tűnik az egész. Egyszerűnek, magától értetődőnek és logikusnak. De egy percig sem felszínesnek, üresnek vagy közhelyesnek. A “tíz szívparancsolat” köré felépített fejezetekben beszél többek között önfegyelemről, türelemről, pozitív gondolkodásról, motivációról, nyitottságról, hitről, szeretetről. S nem megfoghatatlan vasárnapi prédikációként, hanem a hétköznapokból vett praktikus példákkal szemléltetve minden egyes “parancsolat” lényegét és pozitív erejét. Nem csak azt mondja, változtass, hanem azt is elárulja, hogyan változtathatsz eddigi berögződéseiden, rögeszméiden, tévhiteiden.

S ami a legszimpatikusabb: a könyvet nem hatja át sem az egoista karrierépítés, sem a gátlástalan konkurenciaharc szelleme. Épp ellenkezőleg: minden egyes szava azt sugallja, hogy a saját sikerünknek nem a mások sikertelensége az ára, hanem a saját hozzáállásunk az élethez és a környezetünkhöz. A boldogságunk kulcsa bennünk van. Nincs más dolgunk,  mint hallgatni a szívünkre… Ilyen egyszerű. Andrew Matthews szerint, és  most már szerintem is.

Valahonnan ismerős volt a neve, mintha már hallottam volna valahol, mintha valaki már mesélt volna róla. De nem bírtam rájönni, hogy mitől ismerős. És azt se tudom megmondani, mi fogott meg benne. Külseje inkább szerényen szelíd, mint kirívóan csábító. Az alakja meg inkább molett, mint karcsú. De azt már megtanultam, hogy nem a külső, hanem a belső szépség számít. S pont ez az, amivel levett a lábamról: nem csak kitűnő emberismerő, hanem humorérzéke is van, a legfárasztóbb napom végén is meg tud nevettetni egy hihetetlen szófordulattal, vagy éppen megvigasztalni egy bölcs megjegyzéssel. Megvan az a csodálatos képessége, hogy képes mindig a hangulatomra hangolt hangon szólni. Nem tudom, hogy csinálja… Egyszerűen azt nyújtja, amire épp vágyom: kötetlen, laza kikapcsolódást a hosszú könyvtárazások után.

Először csak esténként találkozgattunk. Aztán napközben is. Volt olyan is, hogy együtt reggeliztünk. Még Bonnba is elkisért. Hála neki, úgy elröpült a párórás út, mintha csak egy perc lett volna. Mert megállás nélkül mesélt: egy párizsi albérlet lakóiról, Frankról, a nyersmodorú szakácsról, Camille-ről, a művészhajlamú anorexiás lányról, Philibert-ről, a félénk arisztokratasarjról és Paulette-ről, az öregotthontól rettegő nyugdíjasról.

De nem egyhangúan mesél ám, hogy közben küzdeni kell az ásítozással meg a szemek nyitva tartásával, és nem is követhetetlenül, hogy az ember elveszik a mellékszálakban vagy halálra unja magát a tájleírásokon meg a szereplők bemutatásán. Dehogy! Úgy képes mesélni, hogy az ember a történet részének érzi magát. Ellenállhatatlanul elkezd drukkolni Franknak, hogy cserkéssze már be végre Camille-t, menthetetlenül beleszeret Camille különc természetébe, óhatatlanul is elkezdi idegesíteni Philibert dadogása és tudat alatt a saját nagymamájával azonosítja be Paulette-et.

De mint minden történetnek, s mint a legtöbb szerelemnek, ennek is elérkezett a vége. Már akkor megritkultak a találkozásaink, mikor megvettem a bringámat, mert nem villamosoztunk többet együtt. A végére ő is megváltozott: komolyabb és érzelgősebb lett. Talán giccses is. Egy icipicit. De nem volt szomorú. Egy pillanatig se. Még tegnap se, mikor pontot tettünk közös kalandunk utolsó fejezetének végére.

Ő már azon a szombat délutánon tudta, mikor a könyvesbolt zsúfolt földszintjén a mozgólépcső mellett némán elcsábított, hogy néhány nap vagy hét jut csak neki majd az életemből. Ennek ellenére mindent elkövetett, hogy örömet varázsoljon a hétköznapjaimba meg a hétvégéimbe. Sikerült neki!

Köszönet érte, Anna Gavalda.

Anna Gavalda: Zusammen ist man weniger allein. Frankfurt, Fischer Verlag, 2009.

Mivel komoly irodalmi olvasmányra most nincs hangulatom, s az ötlet is váratlanul ért (igen, igen, néha meg tudnak lepni a spontán döntéseim) levettem a polcról az első könyvet, amin megakadt a tekintetem: Thomas Harris: Mlčanie jahniat (A bárányok hallgatnak). Miért is ne, a film is bejött.

Ma délután kezdtem el olvasni, hazafelé jövet Budapestről a vonatban. Jól is haladtam vele, míg be nem ült a kupémba egy szlovák házaspár három gyerekkel. Családi kiruccanásról tartottak hazafelé Párkányba (nem ottaniak, csak üdültek ott). Semmi baj nem volt velük, abból az egyszerű fajtából valók, amely ebédre szendvicset csomagol, a vacsorát meg a vonatban fogyasztja el kézzel. Ez még inkább szimpatikussá tette őket, mint ellenszenvessé. Ami viszont elszomorított, hogy a beszélgetés során (természetesen szóba elegyedtem velük) rájöttem, hogy valamelyik szülő magyar (szerintem az anyuka), a gyerekeken viszont láttam, hogy semmit nem tudnak magyarul. Aranyosak, értelmesek és jól nevelt kölykök voltak, csak nem magyarok…

Mikor Párkányban kiszálltak, sokáig bámultam a könyvembe anélkül, hogy elolvastam volna egy sort is. Olyan idegennek tűntek a szavak… A sok č, š, ť meg ä meg ľ betű. Arra gondoltam, hogy az a három fiú soha nem fogja tudni, hogy a “sz” és a “zs” nem ugyanaz, hogy a lyuk nem “liuk”, hanem “juk”, vagy hogy nem mindegy, hogy az u-ra két pontot vagy két vesszőt teszünk-e… Valószínűleg még azt is “keszenem”-nek fogják kiejetni, ha az édesanyjuk csípős magyar gulyását akarják majd hízelegve megköszönni… Egy pillanatra meggyűlöltem a szlovák nyelvet.

Pedig az nem tehet róla, hogy egy magyar anyuka nem tanítja meg a gyermekeit a saját anyanyelvére…

Ahogy elhagytuk Párkányt, újra elkezdtem olvasni. Tényleg izgalmas könyv, élvezem, pedig ismerem a végét.

(8. Karl May: Winnetou
7. Feldmár, Popper, Ranschburg: Végzet, sors, szabad akarat)

6. Osho: Szabadság

Oshóra Müller Péternél figyeltem fel, olyan sokszor idézte a Szeretetkönyvében, hogy kíváncsivá tett, s mivel a rimaszombati könyvesboltban csak ez volt meg tőle, nem volt sok választásom, hogy mivel kezdjem. Utólag – hogy már mást is olvastam tőle (Bátorság, Tantra, Gyere, kövess hozzád!) – azt mondom, mindjárt a legjobbal kezdtem. Mindig is érdekelt ez a téma: mit jelent szabadnak lenni? Mi a különbség a szabadság és a függetlenség között? Létezik-e egyáltalán teljes szabadság? Akit érdekelnek ezek a kérdések, annak melegen ajánlom. Engem leginkább arra tanított meg, hogy igazi szabadság csak spirituális szinten érhető el – másra nem is nagyon érdemes törekedni.
Még valami: Osho egy 20. századi indiai gondolkodó, nem köthető egy valláshoz sem, legkevésbé a kereszténységhez. Bigott katolikusoknak nem ajánlom, (ön) kritikus nyitott keresztényeknek igen.

5. Walsh: Hovory s Bohem I. (Beszélgetések Istennel I.)

Ez se a keresztény Isten, de már közelebb van hozzá. Ez is megbotránkoztathatja a vaskalaposakat, de a nem fanatikusakat elgondolkodtathatja. Én a szobatársamtól kaptam (egy zen buddhista), de nem olvastam el mindjárt. Már meg is feledkeztem róla, mikor egy nehéz időszakban a kezembe került, s mikor a baráti jótanácsok, bibliai idézetek, imák, prédikációk nyomtalanul peregtek le rólam, meg tudott szólítani. Innen ered az a meggyőződésem, hogy nincs pokol, s hogy a szeretet legveszélyesebb ellenfele a félelem. A könyvet azóta sem adtam vissza, de megígértem, hogy veszek helyette egy másikat. Ez a példány ugyanis tele van a jegyzeteimmel s felkiáltójeleimmel. Nem véletlenül.

És akkor három hónap múlva jön a 4., 3., 2. és 1. helyezett…

Azt hiszem, senkit nem lepek meg vele, ha azt mondom, szeretek olvasni. Nemcsak szépirodalmat, hanem minden mást is. Volt egy időszakom, mikor nagy előszeretettel forgattam vallási, filozofikus, pszichológiai, spirituális vagy ezoterikus töltetű könyveket (Szívesen fogalmaznék rövidebben is, de nem tudom, mi lenne a helyes gyűjtőnév.) Vagyis olyanokat, amik nem a tartalmaznak cselekményt (tudom, ez a modern szépirodalomra is igaz lehet), hanem a szerző egy adott témában próbál szép, okos, bölcs gondolatokat mondani.

Úgy érzem, ennek az időszaknak – átmenetileg – vége. Karácsony óta újra rá vagyok kattanva a szépirodalomra. De vannak könyvek, amiket még most is elő-előveszek, mert nagyon sokat tanultam belőlük. Jöjjön most ezekből egy összeállítás.

Nyolc olyan könyv jutott spontánul az eszembe, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám, leginkább formálták a világszemléletemet, vagy a legtöbbet tanultam belőlük. Mint mondtam, szépirodalmi művek nem szerepelnek a válogatásban. Bármennyire is jól mutatna a top 10, nem gondolkodom tovább. Ami nem jut szembe, az valószínűleg nem is hagyott bennem olyan mély nyomot. Ez a nyolc se volt rám egyforma hatással, úgyhogy sorrendbe raktam őket. Kezdjük hátulról.

8. Karl May: Winnetou

Ez nem poén, de valóban kakukktojás. Mert nem szépirodalom ugyan, nem is illik bele a fenti hosszúkás műfajdefiníciómba, s nem is az utóbbi két évben olvastam, de nagyon nagy szerepe volt abban, hogy megszerettem a könyveket, úgyhogy itt a helye! Uff! Leginkább talán az első szerelem emlékéhez tudnám hasonlítani: jöhet utána akármennyi: hosszabb, erősebb, szebb, de az első, az az első marad. Velem Karl May szerettette meg legelőször úgy istenigazából az olvasást. Persze, előtte már utánoztam a nővérem, meg mesekönyveket is forgattam szép számmal a kezemben (Minden napra egy mese, Gömöri népmesék forever), de azt az érzést, hogy „most nem, még nem ebédelhetünk, csak ezt, csak ezt az oldalt hadd olvassam még el”, vagyis azt az élményt, hogy egy könyvet nem lehet addig letenni, amíg el nem olvastam, ezek a vadnyugati történetek ismertették meg velem. Aztán jött szépen a többi: Cooper, Verne, Gárdonyi, Fekete, Rejtő, de az első, az első Karl May volt. Howgh!

7. Feldmár, Popper, Ranschburg: Végzet, sors, szabad akarat

Na, most már valóban a témánál vagyunk. A sors és a szabad akarat kérdése azóta foglalkoztat, amióta az eszemet tudom. S amióta az eszemet tudom azok közé tartoztam, akik nem hisznek a véletlenekben. Biztos ez a könyv se véletlenül akadt a kezembe a pozsonyi magyar könyvesboltban. Be is rágtam egy ültő helyemben. Az elolvasása csak jobban megerősített abban a nézetemben, hogy a szabad akarat nem más, mint illúzió. Egy eszköze a sorsnak arra, hogy elvégeztesse velünk azt, amit el kell végeznünk. Különösen érdekesnek találtam a sors kérdésének tudományos megközelítését. Mert ez nem csak vallásos, filozófia, spirituális téma ám, hanem a tudományban is jelen van, csak itt determináció fedőnév alatt fut. Arról a teóriáról, hogy három éves korunkig kialakul a személyiségünk, ami meghatározza a későbbi döntéseinket, ugye mindenki hallott? Vagy arról, hogy mindenki örököl bizonyos prediszpozíciókat a szüleitől, amiken nem tud változtatni?

Na, lehetne erről még sokat beszélni (POFIKK-on pl. meg is tettük), egy biztos: én többek között e könyv hatására kezdtem el igyekezni még jobban megismerni magam, abban is segített, hogy türelmesebb legyek a körülöttem lévő emberekkel szemben (ki tudja, lehet, hogy nem is tehet róla, hogy így viselkedik?), az empátiám csiszolásában is a segítségemre volt, s végül, de nem utolsó sorban, felszínre hozta a rejtett érdeklődésemet a pszichológia iránt.

Uh, ez jobban lázba hozott, mint gondoltam. Akkor újratervezés: legyen ebből egy háromrészes sorozat. Nemsokára jönnek a 6., 5. és 4. helyezettek.

Ez a történet Anthony De Mello Abszurd egypercesek című könyvéből való. Karácsony előtt akadt a kezembe, mikor a Phanta Rheiben válogattam magamnak “ajándékokat” az ünnepekre. Már nem is emlékszem, hogy akadt meg rajta a tekintetem, hisz elsősorban regényekre fókuszáltam, de mikor levettem a polcról, és ennél, pont ennél a “példabeszédnél” nyitottam ki, már nem tudtam otthagyni.

A hátoldalon ugyan van egy figyelmeztetés, hogy “csak apránként olvasd a történeteket: egyszerre csak egyet-kettőt. A túladagolás csökkenti a hatékonyságot.” De én nem álltam meg, már hazafelé a buszon átlapoztam az egészet, s a legjobb darabokat megjelöltem szépen magamnak. Természetesen a fenti történet is a kiválasztottak között virít, jó kövéren vigyorog a felkiáltójel mellette.

Mert milyen igaza van… Kialakítottunk egy istenképet magunknak (a Katolikus Egyház hathatós közbenjárásával), melynek meg kell felelnünk: templomba járni, gyónni, betartani a törvényeket stb, mert ha nem, akkor a pokol bugyraiban fogunk elkárhozni.

Egyik kezünkkel a szeretet Istenét simogatjuk, a másikkal meg a pokolra mutogatunk. Nem ellentmondás ez? A prédikációk 90 százalékában mást se hallok, csak hogy mit nem szabad csinálni, mert akkor lesz nemulass. Tízparancsolat, öt parancsolat, hét főbűn, bocsánatos bűnök, halálos bűnök. Mindig csak a tilalom meg a megfélemlítés. Ez lenne a szentbeszéd? A papok mintha félnének pozitív példát adni. Mintha jobban hinnének a félelem, mint a szeretet erejében. De mit ér az olyan hit, amit csak a rettegés tart életben? Nem azzal követem el a legnagyobb bűnt, ha nem hiszem el Istennek, hogy akkor is szeret, ha hibázom?

Én nem vagyok Isten, de nem szeretnék például olyan társat magam mellé, aki csak azért marad mellettem, mert fél, hogy ellenkező esetben egyedül marad. Pontosan ezért nem hiszek egy olyan istenben sem, aki szorgalmasan számon tartja minden baklövésünket, hogy a végén majd szépen számon kérhesse rajtunk.

Én a szeretet Istenében hiszek, aki megbocsátott a bűnös asszonynak, vámosokkal ebédelt, és olyanra bízta az egyházát, aki háromszor megtagadta őt. Mert szerette őket. S szeretete jeleként megbízott bennük. Ezt a bizalmat hiányolom  az Egyházból. Tisztelet a kivételnek. És köszönet!

Végigpásztáztam a szememmel a sorokat, még a mutatóujjamat is használtam néha-néha, felváltva: egyszer a balt, aztán a jobbot (ha hanyatt feküdtem, akkor a hüvelykujjamat). A testtartásom is váltogattam: hason könyökölve (ez volt a kedvencem), háton felfelé tartva a könyvet (ebbe gyorsan belefáradtam), és oldalt könyökölve (nem tudom, miért, de baloldalra nem bírtam olyan sokáig, mint jobbra). Ülve viszont nem szerettem (már akkor se). Mikor a nővérem lapozott, én is hajtottam egyet (időnkét korábban, hadd lássa, én gyorsabban tudok olvasni), s mikor befejezte, akkor rövid várakozás után (hogy senkinek ne legyen kérdés, ki bír tovább olvasni) én is letettem az én vastagkötésűmet, gondosan megjegyezve, hol hagytam abba. S mint aki jól végezte dolgát, és megérdemli a játékot, elmentem legózni vagy formaegyezni a kisautóimmal.

Ez a karácsony ezt a gyerekkori időszakot juttatta az eszembe. Meg azt, hogy milyen keveset olvastam például tavaly (igen, 2008-ban) könyveket. Az internet (blogok, khm-khm) meg a felgyorsult életem tehetnek valószínűleg róla. Szerencsére (igen, szerencsére) úgy november magasságában kipukkadt a lufi, s újra kezdtem felvenni a kényelmes utazási tempót. Év végére teljesen sikerült szembenézni azzal a félelemmel, ami a (túl)pörgésbe hajszolt, s mindig akkor harapott a legjobban, mikor elcsendesedett körülöttem minden, s egyedül maradtam saját magammal. Ezért olvastam olyan keveset. De ennek már vége. Jöhetnek megint a könyvek!

Három otthon töltött hét után holnap utazom vissza Pozsonyba. Ezzel most már tényleg elkezdődik a 2009-es év nekem is.

G. G. Márquez: Erinnerung an meine traurigen Huren (Bánatos kurváim emlékezete)
Ezt még Bécsben vettem, s ha őszinte akarok lenni, az 50%-os árengedmény jobban motivált, mint az eddigi tapasztalataim Márquezzel. Tudom, tudom, a Száz év magány, az a zseniális mű, amit lehetetlen csak egyszer elolvasni, s amit nem is lehet úgy letenni a kezünkből, hogy ne olvastuk volna végig. Hát, nekem sikerült… Vagyis végigolvastam, de nem voltam tőle annyira elragadtatva, mint azt általában a környezetemben tapasztaltam.
Ez viszont kellemesen meglepett. Nem az, hogy egy 90 éves író beleszeret egy 14 éves kurvába kislányba, hanem, hogy ezt úgy is el lehet mesélni, ahogy ezt Coelho soha nem fogja tudni, hogy ne a kickert lapozzam végig a vonaton hazafelé helyette, vagy elfelejtsem megnézni a bundesliga klassiker-t a DSF-en. Nagy bókok ezek, kéremszépen!

John Steinbeck: Egerek és emberek
Na, ezt a kisregényt már legalább két éve meg akarom venni. Most, hogy sikerült, be is vágtam mindjárt együltőmben. Igaz, hogy csak 100 oldal, de ha 1000 lett volna, szerintem az se tűnik fel. Mint ahogy az Édentől keletre esetében se tűnt fel, hogy ez kétkötetes mű. Ahogy ez az amerikai író mesél, az lenyűgöző. Most nem volt szerteágazó cselekmény – csak egy drámai történet, a váratlan sorsfordulók is kimaradtak – de a szíven ütő csattanó nem hiányozhatott, és a tucatnyi (mellék)szereplő nevét se kellett megjegyezni – George és Lennie-ét meg nem lehet elfelejteni. Láttam a regényből készült filmet (John Malkovich parádés alakításával, ezt is ajánlom mindenkinek) is, úgyhogy tudtam mi lesz a vége. Ennek ellenére nem unatkoztam egy pillantra sem olvasás közben. Kell ennél nagyobb dicséret?

Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy
Kb. két éve nyúltam először Grendelhez… No jó, ezt átfogalmazom. Még negyedikes-ötödikes egyetemistaként szégyelltem el magam, hogy egy folyosón sétálgatok egy Kossuth-díjas íróval, (lehet, hogy még ugyanabba a piszoárba is könnyítünk magunkon!), én meg nem olvastam még tőle semmit. És megvettem az Einstein harangjait.  Inkább illendőségből meg felvidéki hazaszeretetből (vagy minek nevezzem ezt a furcsa identitástudatot), mint meggyőződésből. Na, a Thészeusznál a legkevésbé sem érdekelt a Kossuth-díj, (se a piszoár), hanem arra a pimasz lezserségre vágytam, amivel Grendel ötvözi a komoly életbölcsességeket a kacagtató poénokkal. Vagy a csípőből lőtt poénokat fűszerezi egy aggastyánnak is becsületére váló gondolatokkal? Nem tudom, hogy a korrajzának az élét szeretné-e tompítani humorral, vagy a szórakoztató elbeszélést szeretné-e egy kis bölcselettel komolyabbá tenni (ne legyen többet miért a piszoár előtt állnom, ha tudom, hogy az elő- és utószó írói fikció vagy valóság), de nem is érdekel. Ez a regény így tökéletes, ahogy van: szellemesen szatirikusan, szabadosan sztoikusan és sok egy kis erotikával fűszerezve. A legszívesebben kimásolnék belőle pár sort, hogy illusztráljam, miről beszélek, de az olyan lenne, mintha egy leszakított szirommal próbálnám bizonygatni, hogy milyen gyönyörű virág az orchidea. Nem lehet, el kell olvasni az egészet.

Ma volt az első munkanap a három ünnepnap és a hétvége után. Nem is bírtam ki, hogy ne menjek el a könyvesbe… Úgyhogy most Lázasan várom, hogy Eljöjjön az Ő országa…