Pedig az első tíz-tizenöt perc után még nagyon gyanús volt, hogy ezek valóban improvizálnak-e. Egyszerűen annyira jól illeszkedtek egymáshoz a jelenetsorok, s olyan szinten sikerült megformálniuk az egyes tipikus karaktereket, hogy azt hittem, előre megírt dramaturgiájuk van. Aztán jött azért egy-két baki, egymás szavába vágás, névelfelejtés meg koncentrációhiány, de mindegyiket sikerült olyan ügyesen továbbvinniük, hogy nemhogy elvettek volna az élményből, hanem még fokozták a jókedvet. Hiába no, improvizáció felsőfokon!

A legjobb az egészben, hogy a színház 50 méterre van a lakóhelyemtől. Úgyhogy szerintem meg fogok még párszor fordulni náluk. Legközelebb mondjuk… ah, hát lehet olyat, hogy betervezni egy imprószínház-látogatást? Majd ha hazafelé a könyvtárból elkap a vágy, rögtönözök egyet!

Egyébként meg róluk van szó: BühnenRausch.

Ez meg a programfüzetjük nyitólapját ékesíti, hát nem gyönyörű?!

Nur derjenige, der seine Méglichkeiten des Ausdrucks kennt,
kann sie in der Improvisation verwenden.
Nur der, der sich kennt und sich so angenommen hat, wie er ist,
kann sein gesamtes Ausdruckspotential entfalten.
Nur derjenige, der bereit ist zu spielen und zu riskieren,
kann ganz zu sich selbst kommen.
- Radin Vlcek-

Igen ám, de a Kultúra könyvesbolt nem egy a sok közül. Ez (volt) az egyetlen csak magyar könyvesbolt Pozsonyban. És igen, biztos nagyobb a kínálat az Alexandrában vagy a Libriben, valószínűleg még olcsóbban is jön ki, mint idehaza, de ott is tudok jegyet venni mondjuk a Thália pozsonyi vendégszereplésére, ott is meg tudják mondani, mikor lesz a következő Deja vu vagy ott is ki lehet ragasztani a következő magyar buli plakátját? És igen, a Panta Rhei nemrég nyitott egy újabb könyvesboltot, ami csak tíz percnyire van a most megszűnt Kultúrától, de ott is tudok fél órán át magyarul cseverészni a szimpatikus eladólányokkal a legújabb Müller Péter könyvről vagy arról, miért nem veszek több Coelhót?

Aligha. A Kultúra több – s most már sajnos oda kell tennem, hogy volt -, mint egy egyszerű könyvesbolt. Sőt, talán senki nem haragszik meg érte, ha azt mondom, hogy könyvesboltnak nem is volt a legjobb, de olyan családias hangulat meg közösségi légkör uralkodott abban a harmincvalahány négyzetméternyi kis helyiségben, hogy mindig szívesen álltam meg néhány percre, ha volt egy kis szabad időm a városban.

Nem tudom, milyen út vezetett le a mélybe: hogy valóban nem maradt más megoldás, csak lehúzni a rolót, vagy az erő fogyott el, tovább keresni a túlélés lehetőségeit. A végeredményen egyik sem változtat: ezentúl minden friss pozsonyinak meg kell tanulnia, hol van a Május 1. tér, mert az már nem fog rajtuk segíteni, hogy ott, ahol a Kultúra könyvesbolt van…

Ez a beszélgetés köztem és Nagy Bandó András között zajlott le Dunaszerdahelyen a XXX. Csallóközi Vásár zárónapján. Abban a rövid szünetben, melyben a könyvbe meredve próbáltam álcázni zavaromat és döbbenetemet, azon gondolkodtam, hogy vajon ilyen piszok jól tud kamuzni, vagy valóban ennyire jó lélek(fel)ismerő.

Aztán arra jutottam, hogy ha ennyire körmönfont, akkor azért, ha meg ennyire élesszemű, akkor meg amazért megérdemli a 15 eurómat, és megvettem a könyveket. (András könyve; Isten bikiniben)

Félreértés ne essék: nagyon kedvelem Ákos dalait. Ő az egyik nagy kedvencem, akinek valamelyik albuma mindig ott lapul az mp3-lejátszómon. Nem is annyira a zenei kifinomultsága miatt, mint a dalszövegek művészi értéke végett. Igen, azt gondolom, hogy egynéhány dal komoly művészi értékeket hordoz, s nem csak azért hallhatatlanok, mert hetekig hónapokig bérelt helyük volt a toplisták élén, hanem mert sokszor megfogalmazzák a megfogalmazhatatlant és szavakba gyúrják a kifejezhetetlent. Kitárulkozik bennük valami abból a bizonyos Nagy Igazságból, amit nem a szerző talál ki, hogy megmutathassa, hanem ami a szerzőre talál rá, hogy megmutatkozzon.

Nem joggal várná-e az egyszerű rajongó, hogy a dalok szerzőjének személyében egy olyan embert lásson a színpadon, akiről sugárzik az idealizmus, akiről lerí, hogy valamit megértett Az Életből, hogy bepillantott a hatalmas nagy színfalak mögé, s már tudja például, hogy “minden Egy, a különbség, csak látszat”?

Dehogynem.

S ehelyett mit kap? Egy fura ficsúrt, akinek minden egyes hajszála úgy áll, ahogy állnia kell, akinek külön ember hordja a megfelelő gitárt a kezébe, aki az óráját bámulja, miközben beköszön, hogy “Jó estééééééééét, Dunaszerdahely”, aki két szám között a kritikusait fikázza meg az albumai eladási rekordjaival dicsekszik, aki öntelt pojácaként szaladgál fel-le a zenésztársai között.

Látva a tökélyre fejlesztett külsőségek egész sorát, önkéntelenül is felteszi magának a kérdést az ember: tényleg ez a csávó írta ezt, ezt, ezt, ezt, ezt meg ezt?

Pedig igen, akármennyire is hihetetlen, ő az: Ákos, a saját kis kettősségével és ellentmondásával. Vagy csak nekem tűnik ellentétesnek a dalaiból sugárzó mély tartalom és a sekély külsőségekkel teleaggatott bemutatásuk?

Egy valamit meg kell hagyni: a show tényleg látványos volt és a zavaró tényezők ellenére szórakoztató is. Na és az utolsó megjegyzése, na az tényleg tökös volt: “Valóban el lehettek itt nyomva, ha nektek ez a hangos…”

]]> http://szupjektiv.sk/2010/09/26/akos-es-zenekara/feed/ 13 http://szupjektiv.sk/2009/10/14/filmabend/ http://szupjektiv.sk/2009/10/14/filmabend/#comments Wed, 14 Oct 2009 21:55:59 +0000 jürgen http://szupjektiv.sk/?p=957 Nem vagyok az a megrögzött filmőrült, akinek ha nincs meg a napi heti filmadagja (három Monty Python meg két Pedro Almodóvar egy kis Kusturicával megspékelve), akkor elvonási tünetei vannak, de a jó filmeket nem vetem meg. Nekem az a “jó” film, ami megszólít, elgondolkodtat, megdöbbent, esetleg elringat vagy megvigasztal. Az utóbbi pár napban két ilyet is láttam.

Az első A hullám (Die Welle). Dennis Gansel filmdrámája 2008-ból, ha mond valakinek valamit ez a név. Nekem nem mondott. Dedo ajánlotta a filmet, ezért húztam le a hálózatról.

Azt hittem, hogy a náci témát már nem lehet úgy tálalni, hogy az ne okozzon deja vu érzést. Tévedtem. Pedig egy 21. századi német középiskola osztálytermének autokráciáról szóló projekthetét kerettörténetnek választani teljesen kézenfekvő dolog a film megtekintése után. Pont ettől eredeti.

Kezdetben vala egy innovatív tanár, aki rendhagyó módon szeretné megtartani az óráit, egy meggondolatlan megjegyzés az elcsépelt náci múltról, ami már úgyse ismétlődhetne meg még egyszer, és egy vakmerő ötlet, hogy próbálja ki az osztály a saját bőrén az autokráciát. Ez a “kísérlet” a mozgatórugója a történetnek. Annak a történetnek, melyben tanúi lehetünk, hogyan működik a tömegpszichózis, milyen ereje van egy közösségnek (akár pusztító is!), mennyire nehéz ellenállni a csoportnyomásnak, s hogy milyen könnyen kicsúszhat a kezünkből az irányítás… A kísérlet sikerült. Túlságosan is. A film meg sikert aratott. Nálam mindenképp.

A másik A lé meg a Lola (Lola rennt). Ez nem új, s nem is eredeti. De ez cseppet sem válik a kárára. A film nézése közben úgy éreztem magam, mintha a Forrest Gump meg a Butterfly Effect rendezőit összeengedték volna azzal a misszióval, hogy a két produkcióból gyúrjanak egyet, s ennek az eredményét látnám. Lola fut, és a rohanása emberi életutakat befolyásol (Forrest Gump) és Lola nem adja fel, megváltoztatja a sorsát, s ezáltal másokét is átírja (Butterfly Effect). Legfőképp a barátjáét, akinek az életét igyekszik megmenteni, és az édesapjáét, akitől meg akarja szerezni az ehhez szükséges 100 000 márkát. De a hajléktalanét is, akinek az ölébe pottyan egy táska pénz, a bevásárló kocsis néniét, akit majdnem elgázol, az apja szeretőjéét, aki egy másik férfitől vár gyereket, a vagány gyerekét, aki lopott bringát akar rásózni vagy a mentősét, aki végül az apja életét menti meg.

A film egyszerre nevettet meg a kínosan parodisztikus jeleneteivel és gondolkodtat el az emberi karakterek nyers megformálásával. A grafikai megoldások egy pillanatra se engedik elfelejteni, hogy művészi fikció szemtanúi vagyunk. De az ismerős berlini utcák afelől se hagynak  kétséget, hogy Lola akár a valóságban is rohanhatna. Előttünk, mellettünk, velünk szemben, megváltoztatva a mi sorsunkat is. Vagy rohan is, csak nem vesszük észre, mert mi is rohanunk…?

Hosszabb gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez az írás is kimegy a főoldalra… Szóval itt folytatódik.

Folytatás a körkép főoldalán.

Vajon meg tudta-e őrizni a fiatal páros azt letisztult egyszerűséget, ami az első két albumukat (2003: Egyszerű ez, 2006: Ki viszi át?) nagyszerűvé és népszerűvé tette? Vajon hozzá tudtak-e nyúlni úgy új versekhez, hogy az ne a régi feldolgozásokat idézze? S vajon lehet-e ezt a műfajt úgy csinálni évekig, hogy ne unják meg? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejünkben…

a bejegyzés a körkép főoldalán folytatódik

Itt meg álljon bónuszként egy Kicsi Hang video. A kedvencem

Kattints ide a beágyazott videó megtekintéséhez.

a bejegyzés a korkep.sk főoldalán folytatódik