"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Nyáron újra meglátogatom Berlint, ezúttal nem csak pár napot, hanem egy egész hónapot töltök majd kinn. Sokat várok ettől a négy héttől: elsősorban azt, hogy behozom a lemaradásomat a PhD-munkám írásában. De most nem ez a lényeg. Valami teljesen más, valami sokkal fontosabb dolog miatt ragadtam billentyűzetet.
Úrnapja – 28 évvel ezelőtt pont ezen az ünnepen láttam meg a napvilágot. (Huszonnyolc… Most már egészen biztos, hogy az életem második negyedében tartok.) Az ünnep – inkább a személyes mint a vallási – tiszteletére elmentem ma gyónni. Mise után elkezdett esni az eső. Először csak szépen lassan, aztán egyre erősebben, mígnem már ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Én meg csak ültem a nyeregben és tekertem a pedálokat. Először olyan sebesen, amennyire bírtam, aztán egyre lassabban, míg végül már csak gurultam, s a tekintetemet az égre emelve hagytam, hogy a szorgos kis esőcseppek tisztára mossák az arcom, a fejem, a karjaim, a mellkasom, a lábam, és egy picit a lelkem is.
Köszönet a gyóntatószéknek és köszönet az esőnek is!
Idén – nem is oly sokára, június 4-én – lesz a 10 éves érettségi találkozónk. Dzsettel ketten kezdtük el szervezni. Azt találtuk ki, hogy küldjön mindenki öt képet magáról, ami alapján majd mesél az elmúlt öt évéről. Így nem csak halljuk, hanem látjuk is majd, hogy kivel mi történt a legutóbbi találkozó óta.
Én ma jutottam hozzá, hogy elkezdjek válogatni… Megnyitottam a “fotók” könyvtárat a merevlemezen, s elkezdtem nézegetni a képeket Hollandiából, Brémából, a Háló találkozókról, a POFIKK-os akcióinkról meg a TANDEM-es eseményekről, s magukkal ragadtak az emlékek. Szinte megdöbbentően hatott rám, hogy ennyi minden történt velem.
Önkéntelenül is feltettem magamnak a kérdést, hogy ezt a sok ingert az akkori jelenben is ilyen pozitívan éltem meg, vagy csak az elérkezett jövőből tűnik vonzónak az eseménydús múlt?
Az osztályunk mottója egyébként a tablón az volt, hogy “Élj úgy a jelenben, hogy a jövőben ne szégyelld a múltat!” Bármi is legyen a válasz az előző kérdésre, szégyellni valóm, úgy érezem, biztosan nincs. Most mindenesetre azt a mottót választanám magunknak, hogy “Élj úgy a jelenben, hogy élvezd!”
Úgy terveztem, hogy ma délután autóba ülök, s este már Gömörben hajtom nyugovóra a fejem. Holnap elmegyek szépen a bérmakeresztfiam ballagására, egyeztetek a volt osztályfőnökünkkel a 10 éves érettségi találkozónkról, elintézem a még elintézendő örökösödési ügyet és körbetelefonáljuk a volt osztálytársakat Dzsettel. Hogy aztán szombaton egész nap füvet nyírjak, autót mossak, vasárnap meg megnézzem végre a forma 1-et úgy, ahogy szeretem: kapcsolgatva a német és magyar kommentár között (kb. 8:2 arányban) és árgus szemekkel figyelve a live timingot neten.
Akadt már egy-két – saját hibából – kínos szituáció az életemben, de az a mai talán minden eddigit űberel. Vagy legalábbis biztos dobogós.
Sikerült ugyanis félrecímeznem egy mailt. De olyannyira félre, hogy nem továbbítottam egy levelet – kis szaftos megjegyzés kíséretében -, hanem visszaküldtem a feladónak. És hát nem baráti csevejről volt szó, hanem (fél)hivatalos (TANDEM-es) kommunikációról…
A válasz nem is váratott sokáig magára, azon minutomban megérkezett, hogy “ezt szerintem nem nekem szántad…” Hála az illető lazaságának – és a korábbi kollegiális/haveri viszonyunknak – “csak” kínos, s nem botrányos vége lett a faux pas-mnak.
Na, úgyhogy nagyon remélem, hogy most már sokáig ez marad a csúcspont…
Ezeken a fázisokon ment végig a blogger-identitásom az elmúlt két év alatt. Bezony, április 5-én lesz pont két éve, hogy elindult a szUPjektív. Egy nosztalgiázós visszatekintő az évfordulóra várható. Vagy nem.
“Mint egy motor, amely maximum fordulatszámon jár már egy ideje. Élvezi a lóereit, de néha nem bánná, ha kidobnák a sebességet.” – ezt válaszoltam ma spontánul egy “hogy_érzed_magad-kérdésre cseten.
07.37
“A cp.sk szerint megy egy busz 8.18-kor, 8.28-kor meg 8.36-kor a főpályaudvarra. Mikor is megy a vonat? 8.46. Akkor a 8.36-os már késő, az csak 8.44-kor van ott, s még jegyet is kell vennem. A 8.18-as meg korai, megyek a 8.28-assal, 8.36-ra ott vagyok, 8 perc alatt simán veszek jegyet.”
08.26
“Francba, az már az én buszom ott a buszmegállóban? Shit. Oh, nem, az a 63-as.”
08.28
“Na király, elértem, még biztos nem ment el, akkor láttam volna.”
08.29
“Ah, nem megyek el én ezzel a 204-essel, ez nem megy egész a pályaudvarig, s nincs kedvem a hidegben gyalogolni..”
08.32
“Hogy a fene enné meg! Pont ma és pont most kell késnie ennek a busznak, ráadásul ennyit?! Én tökfej, miért nem szálltam fel arra a 204-esre, simán legyalogolhattam volna azt a 200 métert…”
08.36
“Nem igaz, hogy még a következő is késik. Így már esélytelen, hogy elérjem. S pont mikor Jozeffel megegyeztünk, hogy együtt megyünk, s megmutatja, hol van a Wiener Bibliothek.”
08.37
“Waaaaaaaaa, vajon mit szólnának itt a többiek, ha elkiáltanám magam, hogy ajvonafakdömilleneum. Na király, ez a mai nap is jól kezdődik…
08.38
“Bezzeg most már jössz mi, te nyomorék, mikor már sehogy se érhetem el a vonatot.”
08.39
“Halló. Szia Jozef! Az van, hogy nem jött a buszom, így nem fogom elérni a vonatot. felszálltam ugyan a buszra, de a főpályaudvarról egyenesen átmegyek a ligetfalui állomásra s onnan megy 9 után valami, elmondod, hogy találom meg azt a könyvtárat…?”
08.44
“Hú, ez behozta a lemaradását. Tudok két per alatt jegyet venni? Mindjárt kiderül…”
08.45
“Hálistennek, senki nincs a pénztárnál… Egy retúrjegyet kérek Bécsbe. Kössssz.”
08.46
“Hú, kenyér, még itt van. Elértem!!! Hé, de miért nem nyílik az ajtó. Nemááááá. Hát ilyen nincs. Hogy k..pja be. Ez mennyin múlhatott. Beszarás. Fak-fak-fak. Pedig már azt hittem, meglesz. Hach, utálom, ha valami nem jön össze úgy, ahogy elterveztem.”
09.17
“Szia Péter. Mikor érsz Bécsbe? Mi megálltunk az alagutban, valami probléma van, jelenleg 20 perces késésben vagyunk. Jozef”
09.18
“Szia Jozef! A vonatban ülök Ligetfaluban. 09.32-kor indulunk és kb. fél tízre érek Bécsbe. Ha kb. akkor érsz oda te is, találkozhatunk a Südbahnhofon.”
09.35
“Péter, visszahoztak minket Pozsonyba, csak a következő vonattal tudok menni. Kb. fél tizenkettőre leszek Bécsben, ne várj rám, találkozzunk a könyvtárban…”
Hát nem csodálatosak Isten útjai?
Vajon hány ilyen “elkésett” vonat miatt bosszankodtam már feleslegesen…
A legeslegutolsó emlékem egy repülő virágcserép látványa volt, amit nagymamám – édesanyám anyósa – dobott utánunk, miközben – az utolsó bútordarabokat is felpakolva a traktor utánfutójára – kihajtottunk a kapun. Az a cserép ripityára tört egy villanyoszlopon. Én is úgy éreztem, hogy ilyen apró darabokra hullott szét a gyerekkorom első 13-14 éve, s ott hever valahol mélyen a lelkem szemetesládájában. 13-14 évig kellett cipelnem, amíg újra ki mertem emelni őket a sötétből, hogy megszabaduljak tőlük. S most, hogy újra összeillesztgettem a kifakult és porlepte mozaikdarabokat, már nem is szúrnak, nem is csikarnak, nem is nyomnak. És most már azt is látom, hogy nem megszabadulnom kell tőlük, hanem megtalálni a helyüket a polcon. Azt hiszem, valami olyan cimke van a regálra ragasztva, hogy “Ez is kellett ahhoz, hogy az légy, ami vagy. Fogadd el és szeresd.”
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem teszem fel néha magamnak (meg Istennek) a kérdést, hogy vajon milyen ember lennék most és hol tartanék az életben, ha egy önfeláldozó édesanya odaadása mellett egy szerető édesapa bizalmában is részesülhettem volna… Nem tudom.
De ma, mikor 13-14 év után (ezt az egyet sikerült elfelejtenem az évek során, a pontos dátumot…) újra elfordítottam a zárat a nagy vaskapuban, felmentem a lépcsőkön és beléptem az egykori gyerekszobámba – teljesen üres volt, csak a falon lógott a nővérem és az én megfakult gyerekkori közös fotónk -,lementem a pincetérbe, ahol még nagyapával jókat kártyázgattam, végigsétáltam a lebetonzott udvaron, ahol az első focicseleimet próbálgattam és kikukkantottam a gyümölcsöskertbe, ahol életem első szilváit, cseresznyéit és almáit szedtem, nem érztem keserűséget vagy számonkérést. Nyugodtság és béke volt bennem. Meg az az egyre erősödő érzés, hogy tetszik vagy sem, felnőtté váltam.
És tetszik vagy sem, szembe kell néznem ezzel az örökséggel.
A Jó barátok, igen, ők. Még valamikor Brémában kezdtem el nézni az egész sorozatot az első évadtól – korábban csak össze-vissza nézegettem bele -, s most értem a befejező évad utolsó két részéhez. S úgy izgulok az utolsó rész indítása előtt, mintha nem tudnám, hogy Rachel mégse megy el Párizsba, Chandlerék megkapják a kisbabát – Phoebe-ék meg már össze is házasodtak -, és szép romantikus hepiend lesz a vége.
Nem szoktam sorozatokat nézni, a legtöbbet nem is ismerem, de ők hatan, meg Gunther meg a többiek, nagyon a szívemhez nőttek. Vacsora közben, vonatban hazafelé Brémából, pihenésképpen egy konferencia-előadás írása közben, motivációként tréningtervezéshez, orvosságként a magányosság érzése ellen, részegen fáradtan elalvás előtt, randi előtt, randi után és randin, randi helyett, nyugtatásként idegesség ellen, unaloműzőnek, dolgozás helyett, könyvtárban fülhallgatóval, Hilkénél németül, dolgozatjavítás előtt még egy-két-há… részt, tizenötperccel a villamos indulása előtt (átugorva a címzenét)… Joey hülyeségét, Chandler vicceit és Rachel báját egyszerűen nem lehet megunni (igen, ők a kedvenceim).
Na, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, lássuk az utolsó két részt!