"… nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek." (Karinthy)
Ennek a hírnek magyarul is ki kell röppennie az éterbe: 2010. március 12-én éjjel 3 óra körül nagybácsi lettem. Drága nővérem világrahozta a várva várt kislányát, Anna Zsófiát. Íme:
Ja, igen, s a kishölgy méretei: 90/60/90 3100 g és 52 cm.
Gyerekkorom óta nem szeretem a vaníliás dolgokat. Fagyit, joghurtot, jégkrémet. Semmit. Legalábbis azt hittem, hogy nem szeretem. Igazából nem is nagyon kóstoltam meg soha. Nem tudom, miért. Egyszerűen nem.
Ünnepek alatt félfüllel meghallottam, ahogy anyum mondta egyik barátnőjének, hogy “csak vaníliás ne legyen, azt utálom, fujjj”.
Most vaníliás joghurtot majszolok. Ízlik. Nagyon finom.
Vajon hány ilyen tudatalatti berögződés bujkál még bennem?
Fogadalmak helyett két gondolatot hoztam magammal az új esztendőbe Nagyváradról.
Az első a Posticum egyik termének a falára volt felfestve. Egy zen mondás. A végére nem emlékszem pontosan, mert már az elején megtaláltam benne a lényeget. Valahogy így hangzott: “Ha két percig csinálsz valamit és unod, csináld négy percig. Ha négy perc után is unod, csináld nyolc percig…”
A másikat Krisztiántól hallottam. Az autóban hazafelé beszélgettünk nőkről, szerelmekről, párkapcsolatokról (is). Ennek apropóján elmesélt egy aranyos történetet, aminek ez volt a csattanója: “Ne az igazit keresd, légy Te az igazi!”
Azt hiszem, nincs több hozzáfűzni valóm.
Vagy mégis: boldog 2010-et mindenkinek!
Tc.: Peti, Sanyi, Csabi, Zsolt
Kedves Vendéglátók!
Egy kicsit idepottyantam. Álmaim és világjárásom egy újabb pontjára. Egy számomra ismeretlen társaságba. Jó helyre pottyantam.
Valami azt súgja nekem, hogy most pipa vagy rám. Féltékeny, vagy valami olyasmi. Igazam van? Oké, nem kell válaszolnod. No, izé, még mielőtt örök haragot fogadnál nekem, hallgass meg, kérlek. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó barátommá váltál az utóbbi pár hónapban. Te voltál az, akivel szinte mindent megbeszélhettem. (Igen, szinte! Bocs, de azt te sem gondolhattad komolyan, hogy neked mindent elmondok. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád. Punktum.) Na, mindegy, de így is igazad van, hogy rád mindig számíthattam, veled mindent megbeszélhettem (amit meg akartam beszélni kunckunc), meghallgattál, és nagyon sokszor megvigasztaltál, jó kedvre derítettél vagy megnyugtattál. Egész évben. De különösen októbertől, a brémai kiutazásom után mélyült el a kapcsolatunk, hisz szinte minden este randiztunk. És most kérdőn mereszted rám az üres oldalaidat, hogy miért nem osztom meg veled az itthoni élményeimet, érzéseimet, gondolataimat, hogy az év utolsó napjain miért hallgatok…
Csak áll egy helyben és néz. Engem. Egy szelíd mosoly kíséretében kacsintok egyet, mindkét szememmel, de semmi reakció. Csak az aranyos szempár néz velem farkasszemet továbbra is. Oké, miért is jöttem, ja igen, sörök, ott a sarokban. Elindulok feléjük, de közben önkéntelenül is visszapillantok, még mindig engem néz. Olyan ártatlan epekedő kerek szemekkel, hogy meg kell állnom. Csak nem jövök zavarba egy hat-hét éves kisfiú tekintetétől?
Szűk két hónap után újra egy ismerős arc. Otthonról. Pozsonyból. Méghozzá nem is akármilyen! Ő az egyik példaképem (kettő van összesen). Ebédeltünk egy jót együtt, aztán kávéztunk s mindeközben egy csomót beszélgettünk. Megmutattam neki az alakuló előadásomat is. Naná, hogy volt egy csomó megjegyzése. Természetesen mindenben igaza volt. Hát igen, ez ő, Jozef.
Nem ez az első alkalom, hogy nem vagyok otthon halottak napján. De ez az első halottak napja, amely már a nagymamámról is szól. Szívesen emlékeztem volna meg róla családi körben a sírja mellett. De Brémában vagyok, úgyhogy maradt egy idegen temető idegen emlékműve, mely előtt megállva meggyújtottam két mécsest. S közben rád gondoltam, mama. (Meg Józsi bácsira.) Hiányzol…
Brémai virtuális útinaplóm versért kiált. Képzeletbeli üres oldalai egymás után rázzák le magukról a betűket mikor végigszántom velük a sorokat, mert nem találják bennük a rímeket. A szavak nyugtalanul vakaródznak: “kinőttük a mondatrészek szürke egyenruháját, költői képek és szimbólumok akarunk lenni!” Az eddig szófogadó írásjelek sztrájkolnak: “Összekötünk elválasztunk kérdezünk felkiáltunk Hadd legyen szabad egyszer igazoltan hiányoznunk
Az első brémai hétvégét – a szombat délutáni múzeumlátogatást az erasmusokokkal, az únózást és becherovkázást a kameruni lakótársakkal, az éjszakába nyúló chatelést wassernixével – beárnyékolta egy gyászhír: Józsi bácsi befejezte hosszú hónapok óta folytatott küzdelmét a halálos betegségével. A rák győzött. Szombaton temették Guszonán. Isten nyugosztalja.