Valahol megható érzés, hogy eszükbe jutottam nekik, mikor a mai szörnyűségről olvastak. Édesanyámtól és a nővéremtől már megszoktam a szerető aggódást, de Aaron és Dinara nagyon kellemesen megleptek. És nem azzal, hogy olvasnak külföldi híreket.

Én hál’ Istennek jól vagyok. Azzal a hét ártatlan emberrel ellentétben, nem beszélve a sérültekről…

Isten nyugosztalja őket!

]]> http://szupjektiv.sk/2010/08/30/gondolnak-ram/feed/ 0 http://szupjektiv.sk/2010/08/29/balaton-utan/ http://szupjektiv.sk/2010/08/29/balaton-utan/#comments Sun, 29 Aug 2010 20:24:20 +0000 jürgen http://szupjektiv.sk/?p=1295 Hát nem idegesítő úgy eltölteni egy hétvégét a Balatonnál, hogy csak messziről látod a vizet? Hát nem! Ha két csomag franciakártya, sok sör, abszinttal, egy focilabda és rég nem látott barátok kellemes társaságában töltöd, akkor még fürdőzés nélkül is élvezetes egy villámlátogatás Balatonszemesen.

Csak ezzel a kérdéssel, hogy “akkor visszajössz a Hálóba?” nem igazán tudok mit kezdeni. Mit jelent visszamenni a Hálóba? Mit jelent “hálósnak” lenni? S mit jelent “hálózni”?

Én elsősorban keresztény ember akarok lenni, Jézus tanítása szerint élni, s az életemmel tanúságot tenni a krisztusi értékekről. S hogy ezt mint hálós, KIK-es, POFIKK-os, fokolárés, antióchiás, mittoménmilyenes teszem-e, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerüljön.

P. S.: Egyre inkább a szívemhez nő ez a kicsikocsi. Most már a Balaton is megvolt nekünk együtt. Jövő szerdán jöhet Eperjes!

P.S2.: Nem is én lettem volna, ha nem felejtem ott a kulcscsomómat… Még jó, hogy Katinka már megérkezett Horvátországból. Meg hogy vannak pótkulcsok!

• fut a költözős/berendezkedős projekt
• pörögnek – de még hogy!!! – a TANDEM-es ügyek (erről itt és itt olvashattok)
• újra befogtak a tanszéken (opponensnek egy diplomamunkához)
• jövő szerdán egy konferenciára megyek, ahova még egy sorom sincs kész az előadásomból
• hétvégére hivatalos vagyok egy Hálós balatonozásra, és nagyon el akarok menni!
• ismét hű maradtam ahhoz a szokásomhoz, hogy hazaérkezésem szelével felkavarom magánéletem leülepedett porát
• jövő kedden tréninget tartunk Érsekújvárott

Szóval így. Amúgy meg jó újra itthon. De tényleg!

Hogy miért vártam eddig? Ha őszinte akarok lenni, akkor két oka van: az egyik a lustaság, a másik meg hogy a névhasználatot egy külső formaságnak tartottam. Nos, ez utóbbi még most is igaz, még mindig külső formaságnak tartom, de rájöttem, hogy ezek a külső formaságok is fontosak.

Erre akkor jöttem rá, mikor megjelent az a kiadvány, aminek én is társszerzője vagyok, így szerepel rajta a nevem. S ott is Peter vagyok nem Péter. Ekkor tudatosult bennem, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, s valóban az akadémia pályán vezet majd tovább az utam, akkor – remélhetőleg – sok helyen fog még szerepelni a nevem. S akkor miért ne lássák, hogy magyar emberről van szó egy szlovák egyetemen?

És most nem a szlovákokra gondolok, hogy őket szembesíteni a 10%-nyi magyarral, hanem a magyarokra, hogy nekik megmutatni, hogy lehet itt magyarul is érvényesülni, nem kell ahhoz asszimilálódni.

Mert azt a tévhitet, hogy Szlovákiában csak szlovák alap- és középiskolával lehet megalapozni egy sikeres karriert bármilyen területen, károsabbnak tartom, mint az egész Szlovák Nemzeti Pártot, pedig ők aztán nem barátai a magyaroknak.

Tessék már elhinni, hogy magyarként is lehet itt valamire vinni. Bárkinek. Mindenkinek! Csak akarni kell.

Sok-sok minden történt velem s zajlott le bennem az elmúlt hónapokban, és sok-sok új kezdődik el a visszatéréssel. Kilenc év után ott hagyom a Malomvölgyet és albérletbe költözöm. Még ennél is nagyobb váltás, hogy 27 év után megválok a nevemtől, egészen pontosan a hivatalosan használt szlovák formájától és magyarra cserélem – a dokumentumaimban is.

A sok újdonság mellett visszatérek egy régi kedves szokásomhoz is: újra magyarul nyilatkozom meg ebben a virtuális naplóban.

Újra itthon vagyok. Hogy ez mit jelent pontosan, azt én is még csak ízlelgetem. Egyelőre inkább édes, mint savanyú.

Hála – többek között – neki is:

Ja, igen, s a kishölgy méretei: 90/60/90 3100 g és 52 cm.

Ünnepek alatt félfüllel meghallottam, ahogy anyum mondta  egyik barátnőjének, hogy “csak vaníliás ne legyen, azt utálom, fujjj”.

Most vaníliás joghurtot majszolok. Ízlik. Nagyon finom.

Vajon hány ilyen tudatalatti berögződés bujkál még bennem?

Az első a Posticum egyik termének a falára volt felfestve. Egy zen mondás. A végére nem emlékszem pontosan, mert már az elején megtaláltam benne a lényeget. Valahogy így hangzott: “Ha két percig csinálsz valamit és unod, csináld négy percig. Ha négy perc után is unod, csináld nyolc percig…”

A másikat Krisztiántól hallottam. Az autóban hazafelé beszélgettünk nőkről, szerelmekről, párkapcsolatokról (is). Ennek apropóján elmesélt egy aranyos történetet, aminek ez volt a csattanója: “Ne az igazit keresd, légy Te az igazi!”

Azt hiszem, nincs több hozzáfűzni valóm.

Vagy mégis: boldog 2010-et mindenkinek!

Kedves Vendéglátók!

Egy kicsit idepottyantam. Álmaim és világjárásom egy újabb pontjára. Egy számomra ismeretlen társaságba. Jó helyre pottyantam.

Sokszor a világ megismerésére irányuló vágyaink és kísérleteink nincsenek összhangban az épületek vonalvezetésére irányuló csodálatunk és az emberekben meglelt értékek összekeverednek. Tudjátok, Peti dilemmája, hogy Bécset megmutatva annak csillogása elfedi Pozsony belvárosának és lakónegyedének szürkeségét vagy inkább szürkébbségét, nem dilemma.

Bécs valóban gyönyörű város, de pompázó épületeivel együtt is számomra semmitmondó és üres. Világot megismerni egy út, melyen emberekkel találkozunk. A csillogás csak körítés és hamar szertefoszló!

Pozsony számomra már nem üres. Itt vagytok benne Ti, és hálámat szeretném kifejezni azért, hogy eltölthettem veletek pár napot. Mától Pozsony az a hely, amelyre van miért gondolnom.

Köszönettel,

Bordáska

Ezt a levelet 2005. január 2-án nyomta a kezembe egy kolozsvári fiú a pozsonyi vasútállomás peronján. Szilveszterezni volt Pozsonyban. Azokkal az erdélyi barátainkkal jött, akiket a nyáron ismertünk meg egy nyári egyetemen. Mikor a fehér borítékot átnyújtotta még csak pár napja ismertem. Azóta eltelt öt év, de a levelét még mindig a fiókomban őrzöm.

Az öt év alatt sokszor találkoztunk: megjártuk együtt Prágát, Bécset, Budapestet és többször meglátogattam őt Erdélyben is. Azóta már számomra sem üres hely Kolozsvár.

És a mostani szilveszteri látogatásunk is adott (egy újabb) okot, hogy jó szívvel gondoljak Nagyváradra. A négy csodálatos nap a Posticumban a rég nem látott barátokkal és a friss ismerősökkel teljesen kiszabadított a falusi(as) kirakatvilág fojtogató öleléséből. A mosolyok bátorítók, a tekintetek kristálytiszták, az ölelések őszinték voltak. Igaziak és igazak. Nem a világnak pózoltunk, hanem egymásnak örültünk. Önmagunkért és a másikért. Meg az éneklés, a tánc, a kacagás, a viccmesélés, a főzés, a kártyázás, a sétálás, a cseverészés, a borozás, a pálinkázás, a nosztalgiázás öröméért.

Van valami tiszta, valami ártatlan, valami érintetlen Erdélyben (és a Partiumban), amit eddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Nagyon hálás vagyok, hogy itt és így léphettem be az új év sejtelmes kapuján!

Köszönöm szépen a meghívást, Bordáska!

Nyugi, nem veled van a baj… (Jajj, ez kezd ilyen hülye szakítós dumába átmenni… Ajmszorri.) Na, szóval, nem mintha magyarázattal tartoznék, hisz nem ígértem én soha semmit… (Uh, oké, bocs, ez is elég ciki szöveg, befogtam). Na, szóval, komolyra fordítva a szót: nagyon sok mondanivalóm van. Sok-sok-sok-sok. És nagyon sokszor gondoltam rád az utóbbi napokban, hogy mennyi mindent fogok majd mesélni neked, de egyszerűen nem maradt rá időm. Ne, ne, ne kezd ezt, kérlek! Én is tudom, hogy arra van időm, amire akarom, de értsd meg, hogy most azokkal szeretném tölteni minden időmet, akikkel már rég találkoztam.

Például Elfiékkel, akikhez megérkeztem Brémából csütörtök este s akikkel egy nagyon fincsit vacsoráztam. És, képzeld, akkor hullott le az első hó Brémában, mikor elindultam. És Bécsben is havazott, mikor megérkeztem. Csodálatos volt. Elfiéknél úgy aludtam, mintha már otthon lennék. Aztán másnap: egész délelőtt Franznál és Greténél voltam, ha láttad volna, hogy megörültek a falinaptárnak, amit hoztam nekik, s hogy Grete milyen finomat főzött megint. Mnyammm!

Aztán meg jött Pozsony! Jozeffel, a Malomvölggyel, Wassernixével, Sanyival, Julicskával (nagggyon szééép az új függönyömmmmmm!)… És nagyon sok (forralt) borral… Uh, szombaton három óra alvással és enyhe másnapossággal utaztam Komáromba. Tudod, a TANDEM-esekkel előkarácsonyozni. Hála Istennek nem ügyintézés, hanem az egymásnak örülés volt túlsúlyban, és én először éreztem úgy, hogy lélekben is megérkeztem haza.

Utána meg, hála Sanyi barátomnak, teljesen spontánul a jó öreg Felbár felé vettem az irányt. A bitang elvert snapszerben… akarom mondani, hagytam nyerni, hadd nőjön egy cseppet az önbizalma hehe de ezt nem mondd el neki, úgyse hinné el, hogy szándékosan veszítettem, s csak hajtogatná a magáét, hogy ő a jobb blablabla.

Vasárnap meg meglátogattam Gyögyőt és Évit. Nagyon jó volt újra látni őket. Még arra is rávettek, hogy aludjak náluk. Az igazat megvallva, nem volt nehéz dolgunk. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk egy üveg bor és kolbász társaságában. Még ajándékot is kaptam tőlük: egy könyvecskét idézetekkel a barátságról. Ezt külön nekem ajánlotta Gyögyő: „Ki a barát? Megmondom. Az, akinek a társaságában a leginkább merünk önmagunk lenni.” (Frank Crane) Ott este náluk nagyon bátornak éreztem magam…

Mivel csak kedden utaztam haza Guszonára, még a POFIKK-osokkal is eltölthettem egy estét. Vagyis néhányukkal, akik még Pozsonyban voltak és ráértek. Talán nem kellett volna annyira hevesen megtárgyalni a POFIKK ügyes-bajos dolgait, de sokat jelent nekem ez a közösség, még ha most olyan messze is vagyok tőle, s aggódom érte, na.

Na, tessék, most már tudod az igazságot. Ugye, hogy így már mindjárt más? Most meg azt kérded, hogy mi van azóta, hogy hazajöttem Guszonára? Igen, teljesen igazad van, itt olyan, mintha megállt volna az élet, minden és mindenki be van lassulva. Én is belassultam, s lenne időm veled foglalkozni. Nadekérlekkk, hisz karácsony van! És itt van az anyukám, aki újra (még mindig?) úgy kezel, mintha hét éves lennék meg az állapotos nővérem, aki nem bír nem negatív lenni (figyelted ezt a pozitív szókapcsolatot? Hihihi), szóval most ők élveznek elsőbbséget, bocsi. Még akkor is, ha az egymásra hangolódás nyikorgása helyenként el-elnyomja az újra találkozás ujjongását. És akkor még nem beszéltem a gyerekkori barátokról, nagybácsikról, nagynénikről, keresztapákról, keresztanyákról, unokatestvérekről és az ő kis falusi világukról… Ha tudnád, most mennyi energiámba kerül a szánalmas anyagiassággal, felszínes igénytelenséggel és tüskés álarcokkal teli színfalak mögött észrevenni az igazi értékeket és arra koncentrálni…

Oké, most megfogtál, a tévé előtt tényleg sokat lustálkodom. De most őszintén: három hónapig csak a Saturnban láttam tévét, hát most ennyi nem jár nekem karácsonykor? Az Alien 3-nál meg az Amerikai piténél elismerem, hogy remeg a léc, de a Volt egyszer egy vadnyugatot karácsonyi enyhítő körülmény nélkül is felvállalom! (Oszt haggyá, jó?!) Meg a Jó barátokat is. Ha láttál már legalább egy részt, ahol Rachel – fokozatosan lenyírt hajjal, miniszoknyában és magassarkú cipőben – megy randizni (az a szerencsétlen nem normális Ross meg inkább elhúz Londonba az után a deszka tyúk után, hát normáááááális?), akkor azt tényleg nem hányod a szememre, hogy újból belefogtam a negyedik évadba. Meg azt se, hogy Leon Uris is elsőbbséget élvez. Tudod, hogy azóta tervezem elolvasni az Exodust, amióta pár nap alatt, szó szerint, felfaltam a Szentháromságát. Eljött végre ennek is az ideje! Mondom neked, a zsidó állam létrejöttéről ugyanolyan lebilincselően mesél,  mint az írek hányatott múltjáról!

Tudom, teljesen igazad van, azt terveztük, hogy együtt tekintünk vissza a 2009-es évre, a brémai három hónapra, meg ezt is be akartuk fejezni még idén… Töredelmesen be kell vallanom, hogy ebből ebben az évben már nem lesz semmi. Mert ma Losoncon vendégeskedünk a nővéreméknél, holnap Sanyi fut  be Gömörországba, aztán meg útra kelünk együtt a Partiumba, hogy Nagyváradon vegyünk búcsút az óévtől és köszöntsük az új esztendőt. Abigéllel, Bordáskával, Dórával, Katával, Beácskával és a többiekkel. Már nagyon várom, hogy újra láthassam a régi kedves arcokat!

Na, kedves blogom, így áll a helyzet. Ugye már nem is duzzogsz? Tudtam ééééén!!! Búcsúzom, hát, tőled, de 2010-ben újra találkozunk, ebben biztos lehetsz!

Bis dann!

]]> http://szupjektiv.sk/2009/12/27/kedves-blogom/feed/ 5