Drága Mama!
Ma lennél 80 éves. De nem vagy, mert már másfél éve egy emelettel feljebb költöztél. Eggyel kevesebben lettünk otthon, a vaságyadat a konyhában kicseréltük egy használt válendára, a wécészékedet egy öreg fotel váltotta, még a falvédőd is lekerült a helyéről. Eltűntél. Fizikailag. De a szívemben – és bátran mondhatom, hogy a szívünkben – továbbra is itt vagy.
És tudod, mi maradt még meg: a hokedlid. Az még most is ott áll a tévé előtt – azokkal a te régi nejlonabroszaiddal: a rosszabbik alul, a szebbik felül. S még mindig felrakom rá a lábam miközben várom, hogy anyuka megmelegítse a finom csülkös bablevest. De már nincs, aki megfogdossa a lábam… Azokkal a vastag, de pihepuha ujjaival. S közben meséljen a guszonai történésekről: ki nem beszél a szomszédjával éppen, ki nem jár hetek óta misére, és ki veszett össze halálosan az anyósa lányával.
Múltkor tudod, mit csináltam: beleaprítottam a kenyeret a levesbe. Úgy, ahogy te szoktad. Tudod, amiért mindig kinevettelek, hogy úgy csak a fogatlanok csinálják. S amire te csak legyintettél, magad elé kötötted a ruhakendőt, megfújtad az alumíniumkanaladban a levest, és jóízűen bekebelezted.
Néha, mikor hazaérkezem Pozsonyból és üres a konyha – tudod, anyuka misén van -, leülök a hokedlire, kezembe veszem a fényképedet – azt, amin Dominikkal mosolyogsz össze -, és azt kívánom, bárcsak mesélnél még valami butyuta pletykát a faluból. Mindegy, hogy mit, azt is lehet, amit már féltucatszor elmeséltél, vagy amit már anyuka meg Ivetka elmondtak a telefonba, csak mondd. S közben vakard meg a fejed az életlen késeddel, vedd ki a hálóinged ujjából a zsebkendőt, fújd ki az orrod, kérj meg, hogy töröljem meg a szemüveged, s kiálts rám, ha nem beszélek elég hangosan.
S én örömmel fogom elüvölteni magam, hogy Isten éltessen, mama, s hogy boldog új évet!