Dél körül a nővérem hívott fel, hogy jól vagyok-e. Koradélután Aarontól kaptam egy félig vicces, félig komoly mailt, melyben a hogylétem iránt érdeklődött, este meg Dinara kérdezett rá skype-on, hogy jól vagyok-e, édesanyám meg fél órája hívott fel telefonon.
Valahol megható érzés, hogy eszükbe jutottam nekik, mikor a mai szörnyűségről olvastak. Édesanyámtól és a nővéremtől már megszoktam a szerető aggódást, de Aaron és Dinara nagyon kellemesen megleptek. És nem azzal, hogy olvasnak külföldi híreket.
Én hál’ Istennek jól vagyok. Azzal a hét ártatlan emberrel ellentétben, nem beszélve a sérültekről…
Isten nyugosztalja őket!
Hát nem idegesítő úgy eltölteni egy hétvégét a Balatonnál, hogy csak messziről látod a vizet? Hát nem! Ha két csomag franciakártya, sok sör, abszinttal, egy focilabda és rég nem látott barátok kellemes társaságában töltöd, akkor még fürdőzés nélkül is élvezetes egy villámlátogatás Balatonszemesen.
Csak ezzel a kérdéssel, hogy “akkor visszajössz a Hálóba?” nem igazán tudok mit kezdeni. Mit jelent visszamenni a Hálóba? Mit jelent “hálósnak” lenni? S mit jelent “hálózni”?
Én elsősorban keresztény ember akarok lenni, Jézus tanítása szerint élni, s az életemmel tanúságot tenni a krisztusi értékekről. S hogy ezt mint hálós, KIK-es, POFIKK-os, fokolárés, antióchiás, mittoménmilyenes teszem-e, az teljesen mindegy. A lényeg, hogy sikerüljön.
P. S.: Egyre inkább a szívemhez nő ez a kicsikocsi. Most már a Balaton is megvolt nekünk együtt. Jövő szerdán jöhet Eperjes!
P.S2.: Nem is én lettem volna, ha nem felejtem ott a kulcscsomómat… Még jó, hogy Katinka már megérkezett Horvátországból. Meg hogy vannak pótkulcsok!
Ollé, ollé, most látom, hogy az előző volt a 250. bejegyzés. Ez azért valamennyire kerek számocska, nem? S hogy miért kell ennyit várni a 251-ikre (vagyis most már a 252-ikre)?
Hát mert:
- fut a költözős/berendezkedős projekt
- pörögnek – de még hogy!!! – a TANDEM-es ügyek (erről itt és itt olvashattok)
- újra befogtak a tanszéken (opponensnek egy diplomamunkához)
- jövő szerdán egy konferenciára megyek, ahova még egy sorom sincs kész az előadásomból
- hétvégére hivatalos vagyok egy Hálós balatonozásra, és nagyon el akarok menni!
- ismét hű maradtam ahhoz a szokásomhoz, hogy hazaérkezésem szelével felkavarom magánéletem leülepedett porát
- jövő kedden tréninget tartunk Érsekújvárott
Szóval így. Amúgy meg jó újra itthon. De tényleg!
Az utolsó brémei héten hoztam meg a döntést, hogy magyarosítom a keresztnevem a hivatalos dokumentumokban is. Igazából az lenne a helyes megfogalmazás, hogy ekkor érett döntéssé a régóta bennem mocorgó gondolat.
Read the rest of this entry »
Véget ért a brémai 10 hónap, péntektől újra itthon vagyok. Ez jelenleg Guszonát jelenti, jövő héttől pedig Pozsonyt fogja elsősorban.
Sok-sok minden történt velem s zajlott le bennem az elmúlt hónapokban, és sok-sok új kezdődik el a visszatéréssel. Kilenc év után ott hagyom a Malomvölgyet és albérletbe költözöm. Még ennél is nagyobb váltás, hogy 27 év után megválok a nevemtől, egészen pontosan a hivatalosan használt szlovák formájától és magyarra cserélem – a dokumentumaimban is.
A sok újdonság mellett visszatérek egy régi kedves szokásomhoz is: újra magyarul nyilatkozom meg ebben a virtuális naplóban.
Újra itthon vagyok. Hogy ez mit jelent pontosan, azt én is még csak ízlelgetem. Egyelőre inkább édes, mint savanyú.
Hála – többek között – neki is:
Ennek a hírnek magyarul is ki kell röppennie az éterbe: 2010. március 12-én éjjel 3 óra körül nagybácsi lettem. Drága nővérem világrahozta a várva várt kislányát, Anna Zsófiát. Íme:
Ja, igen, s a kishölgy méretei: 90/60/90 3100 g és 52 cm.
Gyerekkorom óta nem szeretem a vaníliás dolgokat. Fagyit, joghurtot, jégkrémet. Semmit. Legalábbis azt hittem, hogy nem szeretem. Igazából nem is nagyon kóstoltam meg soha. Nem tudom, miért. Egyszerűen nem.
Ünnepek alatt félfüllel meghallottam, ahogy anyum mondta egyik barátnőjének, hogy “csak vaníliás ne legyen, azt utálom, fujjj”.
Most vaníliás joghurtot majszolok. Ízlik. Nagyon finom.
Vajon hány ilyen tudatalatti berögződés bujkál még bennem?
Fogadalmak helyett két gondolatot hoztam magammal az új esztendőbe Nagyváradról.
Az első a Posticum egyik termének a falára volt felfestve. Egy zen mondás. A végére nem emlékszem pontosan, mert már az elején megtaláltam benne a lényeget. Valahogy így hangzott: “Ha két percig csinálsz valamit és unod, csináld négy percig. Ha négy perc után is unod, csináld nyolc percig…”
A másikat Krisztiántól hallottam. Az autóban hazafelé beszélgettünk nőkről, szerelmekről, párkapcsolatokról (is). Ennek apropóján elmesélt egy aranyos történetet, aminek ez volt a csattanója: “Ne az igazit keresd, légy Te az igazi!”
Azt hiszem, nincs több hozzáfűzni valóm.
Vagy mégis: boldog 2010-et mindenkinek!
Tc.: Peti, Sanyi, Csabi, Zsolt
Kedves Vendéglátók!
Egy kicsit idepottyantam. Álmaim és világjárásom egy újabb pontjára. Egy számomra ismeretlen társaságba. Jó helyre pottyantam.
Read the rest of this entry »
Valami azt súgja nekem, hogy most pipa vagy rám. Féltékeny, vagy valami olyasmi. Igazam van? Oké, nem kell válaszolnod. No, izé, még mielőtt örök haragot fogadnál nekem, hallgass meg, kérlek. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó barátommá váltál az utóbbi pár hónapban. Te voltál az, akivel szinte mindent megbeszélhettem. (Igen, szinte! Bocs, de azt te sem gondolhattad komolyan, hogy neked mindent elmondok. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád. Punktum.) Na, mindegy, de így is igazad van, hogy rád mindig számíthattam, veled mindent megbeszélhettem (amit meg akartam beszélni kunckunc), meghallgattál, és nagyon sokszor megvigasztaltál, jó kedvre derítettél vagy megnyugtattál. Egész évben. De különösen októbertől, a brémai kiutazásom után mélyült el a kapcsolatunk, hisz szinte minden este randiztunk. És most kérdőn mereszted rám az üres oldalaidat, hogy miért nem osztom meg veled az itthoni élményeimet, érzéseimet, gondolataimat, hogy az év utolsó napjain miért hallgatok…
Read the rest of this entry »
